Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti vagy tudományos tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2006. január 26-i számában jelent meg.
A tudománytörténet kevés népszerű vegyészt ismer. Csak a doktor az egyetlen, akiről minden tripező hallott, ha másért nem, azért, mert ott virít a képmása a Hofmann terméknevű LSD-bélyegen. Ismerik a sztorit a bizonytalanul hazabicikliző, beparázott kutatóról, aki saját magán tapasztalta meg a szer hatásait. Talán még azt is tudják, hogy doktor Hofmann még mindig él, néhány hete töltötte be századik életévét, s jó egészségnek is örvend – kérem, ebből még ne vonják le azt az elhamarkodott következtetést, hogy a szer konzervál.
Vegyészkéz
Pedig Hofmann doktor nem holmi rekreációs drogot akart előállítani - rendes gyógyszervegyész volt, aki a Sandoz gyár baseli laboratóriumában előbb a tengerihagyma-alkaloidok szerkezeti felépítésével foglalkozott, majd a rozs parazitájából, az anyarozsból (ez egészen pontosan az élősködő gomba évelő micéliuma) kivonható, gyógyászati célú vegyületek kötötték le a figyelmét. Az egyik ilyen vegyületből, a lizergsavból sikerült annak származékát, a D-lizergsav-dietilamidot (a német rövidítés alapján LSD-25-öt) előállítania még 1938-ban, ám annak droghatását csak öt évvel később, egy véletlen baleset során fedezte fel, amikor igen csekély mennyiségű anyag került a bőrére, ám már ez is elég volt ahhoz, hogy szinte pszichotikus állapotba kerüljön. Nem is csoda, elvégre, mint azt a későbbi kutatások kimutatták, az egy ember számára már hatásos LSD-dózis nagysága mikrogramm nagyságrendű, ami ugye a gramm milliomodrésze (összehasonlításként más szerekből a nagyságrend, ahogy azt a gyógyszeresdobozok oldalán is látjuk, milligramm, ami a grammnak csak ezredrésze). Ehhez mérten Hofmann a második, úgymond ellenőrzött önkísérlet során rettenetesen nagy mennyiséget (vagy 0,25 mg LSD-származékot) vett magához, ennek megfelelően
egy horrortrip minden lényeges elemét megtapasztalhatta, a személyiség látszólagos felbomlásától, a végleges megbolondulástól való páni félelemig.
Igaz, a kellemetlen, kívülről fizikai tünetekből alig érzékelhető állapot múltával jött az anyag jóval kellemesebb, érzékcsalódásokkal és szinesztéziával súlyosbított hallucinogén hatása, s Hofmann boldogan mozizott, míg csak le nem jött a szerről. A későbbi kutatások és kísérletek sok mindent tisztáztak az LSD-vel kapcsolatban, melyeket az illegális, laikus felhasználók is rendre megerősíthettek. Annyi biztos, hogy az LSD kiterjedt pszichikai, fizikai és spirituális élményeket okoz felhasználójának, s a szer hatása igen nagy mértékben függ a felhasználó és környezete állapotától (ahogy nevezni szokták: a set és setting kettősétől). Dr. Hofmann is megemlíti híres könyvében (magyarul: LSD – Bajkeverő csodagyerekem, 2003, EDGE 2000 kiadó), hogy a szer jórészt ráerősít a felhasználó adott mentális állapotára, így azután eufóriától a szuicid rohamokkal kísért depresszióig minden előfordulhat, mondjuk a dózistól sem függetlenül - látható tehát, hogy a szer minden, csak éppen nem ártalmatlan és veszélytelen. A környezet fontosságával már az elemi, laikus felhasználó is hamar tisztába jön, de azért nem árt a figyelmeztetés – ha már egyszer, ne adj' isten, kipróbálnák az LSD-t, lehetőség szerint kerüljék a pályaudvarokat, a hatos éjszakait, az örökrangadókat és a ferencvárosi kiskocsmákat, de még így sincs rá garancia, hogy egyszer csak nem kezdenek el kimászni az amúgy húszcentis pocsolyából az ominózus krokodilok.
Egy elefántnak is
A sajátos LSD-hatás felfedezésétől az 1967-es betiltásig minden fázist végigfutott a szer – ha lehet így fogalmazni, ez az anyag is egyfajta sajátos drogkarriert futott be. Először csak a kutatók próbálták fizikai és pszichikai hatásait felmérni, s ennek kapcsán kipróbálni, mekkora a halálos dózis. Hofmann maga megrettenve ír könyvében a barbár kísérletről, melynek során egy alkalommal, a majdnem harmadgrammnyi cucc beadása után röviddel kimúlt egy szerencsétlen elefánt – ami ahhoz a messzemenő következtetéshez vezetett, hogy ezt a szert speciel az egerek ezerszer jobban bírják, mint az elefántok. A legjobban azonban mi, emberek bírtuk; ennek megfelelően már az ötvenes években megkezdődött az LSD tudatos használata előbb csak szakmai, majd laikus, pl. művészkörökben – elméletileg ugye a spirituális élmények kedvéért, no és a kivételes, inspiratívan ható vizuális élmények megtapasztalásáért (amelyekre utólag is jól emlékszik a felhasználó), ténylegesen mindinkább rekreációs drogként –, ami végképp megdöbbentette a szülőapát.
Az anyagnak idővel saját prófétái is támadtak (a legismertebb Timothy Leary), akik a spirituális tapasztalatok megszerzésének, egy az embernél erősebb szellemi valósággal való találkozásnak a nélkülözhetetlen kellékét, egy új dimenziónak a kulcsát találták meg az LSD-ben.
A fiatalok tömegei pedig csak tömték magukba, ráadásul a mai használt mennyiségek (pl. egy LSD-bélyeg hatóanyag-tartalmának) többszörösét. Ebből magától értetődően következtek azon balesetek és tragédiák is, amelyek kiváló ürügyet szolgáltattak a kormányzatnak ahhoz, hogy teljes mértékben betiltsa a szert, s hogy ne engedélyezze az orvosi-pszichiátriai célú kutatásokat se. Egy biztos: fiatal felhasználók tömegei végeznek magukon illegális kísérleteket nap mint nap az eddig felfedezett egyik legerősebb pszichoaktív anyaggal, miközben még mindig nem vagyunk tisztában azzal, milyen pontos hatásmechanizmussal bír ez a szer, s hogy milyen szerepet tölthetne be esetleg súlyos személyiségzavarokkal küzdő páciensek gyógyításában vagy a súlyos, halálos betegek kínjainak enyhítésében (Hofmann pontosan erre ad példákat, melyek hitelessége ugye immáron ellenőrizhetetlen). Addig meg csak vitatkoznak egymás között a lélekgyógyászok, az egyik szerint csodaszer az LSD, a másik szerint meg veszélyes méreg, mely többet ront, mint javít – csak éppen a kisfogyasztó nem henyél, és nyomja a bélyeget rendületlenül, az utolsó flashbackig.
