John Frusciante: „Mint amikor azt írta Kurt Cobain, hogy utálom magamat”

  • Csontos István
  • 2023. február 26.

Sorköz

Kilépett, visszatért, kilépett, visszatért: 2019 decembere óta John Frusciante ismét a Red Hot Chili Peppers tagja, azóta Budapesten is játszottak és két albumuk is megjelent. De hogyan teltek a szólóévei? 2004-ben készült interjúnkat idézzük fel az Ásatásban.

Kedves Olvasónk!

A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, művészeti tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!

Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2004. március 11-i számában jelent meg.

A napokban jelent meg a Red Hot Chili Peppersből ismert John Frusciante negyedik szólóalbuma. A világ egyik leghíresebb rockegyüttesének tagja kábítószer-függőségéből eredően a földi pokol bugyrait is megjáró rimbaud-i figura, aki - miközben a jól beazonosítható chilis slágerek (társ)szerzője - szólólemezein kizárólag a privát mitológiáját járja körbe. Az előző három albuma sokak számára házi demófelvételek kiadásának tűnt, a Shadows Collide With People azonban tökéletes stúdiómunka. Ez persze nem jelent semmit: rögzíthetik Frusciante mitológiáját bármily módon is, az sohasem a mi szempontjaink szerint fog értelmet nyerni. 

Magyar Narancs: A 2001-es To Record Only Water For Ten Days a pokolból való visszatérésed eseményeit dokumentálta. Most a Shadows Collide With Peopleszövegkönyvét olvasva az volt az első gondolatom, hogy nem nagyon változtak a dolgok körülötted, csak sokkal magabiztosabb vagy. 

John Frusciante: Amikor a helyzetem stabilizálódni kezdett, akkor írtam a To Record Only Water For Ten Days dalait. Igaz, még mindig sok dal születik az akkori élményeimből, de már nem csak azokból. Mostanában, ha a barátaim zűrös ügyeken mennek keresztül, és szeretnék nekik segíteni, azt érzem mindig, hogy minden eseményhez kapcsolódik egy olyan érzelmi adalék, ami felül áll a mindennapi valóságon, és számomra az egy különleges ajándék, hogy a valóság másik síkjának is a részese lehetek. Szóval ma már minden fontosabb számomra, mint régebben, amikor a dolgok zavarosnak tűntek, és az események összefüggéseit értelem nélküli pszihedéliaként érzékeltem. Minden alkalommal, amikor valami történik velem, tudom, hogy az „párhuzamosan” is megtörténik, és én ezt a kétféle realitást teljesen egyenértékűnek tartom. 

MN: Mintha egyszerre állnál egy tükör két oldalán?

JF: Igen, egyszerre látom a dolgokat és a fonákjukat ugyanabban a pillanatban. Így aztán dalszövegeimben is ellentétes érzelmeket próbálok összehozni. Lényegében így születik az összes dalom, az igazság és a hazugság, a jó és a rossz egyidejű megjelenítésével. 

MN: Sokszor azt érzem, mintha egy nem valóságos vagy már nem élő személyhez szólnál. 

JF: Vannak személyek, akikkel az életem különböző időszakaiban mindig is kommunikáltam, és nekik állandóan dalokat akartam írni. Olyan szellemek ők, akik egykor ugyanabban a világban éltek, mint én; csak amíg itt éltek velem, ment az idő, én pedig nem írtam meg azokat a dalokat. Sokan eltávoztak már közülük, és amióta nem élek a drogokkal, csak a zenémmel tudok kapcsolatot teremteni velük. 

MN: Míg a legutóbbi lemezednek az volt a summája, hogy "nem bánok semmit sem", a Shadows Collide With People egyik száma a Megbánás címet kapta, és arról szól, hogy megbántad a múltad.

JF: Valóban ez a címe, és tényleg ezt éneklem benne, de ez csak egy vicc. Ez a dal kábé ugyanabban a szellemben született, mint amikor azt írta Kurt Cobain, hogy utálom magamat, meg akarok halni. Arról gyakran születnek dalok, hogy valaki milyen bolond vagy milyen nagyszerű ember volt, de arról, hogy megbánta volna a múltját... hát nem tudom. Eredetileg azt a címet szántam neki, hogy „nem bánok semmit sem”, aztán az ellentmondás kedvéért megfordítottam. Így most pont azellenkezőjét tükrözi annak, amit érzek. Valójában nem bánok semmit sem. Megbánni a múltamat, hát az elég vicces lenne.

MN: Az ellentmondásokban való gondolkodás végig jól érződik a lemezen. Első hallásra kiderül, hogy minden dal más nézőpontot tükröz, mint az azt megelőző. Emiatt számomra a Red Hot Chili Peppersszel készített Blood Sugar Sex Magicet idézi, annak a dalai építkeztek ennyire eltérő perspektívából. 

JF: Ez a gondolkodás abból az időszakból ered, amikor sok rajzot és festményt készítettem, meg abból, hogy szeretem a filmeket. Pontosabban azt a folyamatot, ahogyan a filmek jelenetei egymásra épülnek, jóllehet minden jelenetnek más hangulata van. Én ahhoz kaptam adottságot, hogy a zenei pillanatoknak teremtsek más-más atmoszférát, de a festészetben is erre törekedtem. Volt, hogy leültem rajzolni, és egy ültömben készítettem húsz rajzot, de azok lényegében egyformán néztek ki. Azok a festők, akiket csodálok, éppen abban voltak nagyok, hogy minden alkotásuk más volt. Ez érdekel a legjobban a művészetben. Hogy képes legyek újra és újra valami mást csinálni, mint amit addig csináltam. Szerencsére a zenével könnyen lehet kapcsolatot teremteni, gyorsabban összehozza az embereket, mint a festészet. Az emberek inkább a zene iránt érdeklődnek, ami valószínűleg a tudatalattival függ össze. 

MN: Talán azért, mert a zene mindig üzeneteket hoz valahonnét. Olyan zeneszerzők, mint Beethoven vagy Bartók, mindig a jövőből hoztak előre valamit, legalább ötven évvel megelőzve a korukat. 

JF: Folyamatosan érzem, hogy a szellemek, akik segítenek a dolgomat tenni, jól ismerik a jövőt, azaz pontosan tudják, hová vezetnek. Emlékszem, 1992-ben azon gondolkodtam, milyen irányba kellene fejlődnie a gitározásomnak, és már akkor közel kerültem a jelenlegi stílushoz, pedig akkor még nem volt jele, hogy a zene ebben az irányban fog haladni. De én láttam, hogy a gitárosok egyre egyszerűbb stílusban fognak játszani, és miként lesz egyre fontosabb a hangzás és a textúra. Nem azt mondom, hogy akkor és ott belőlem pattant ez ki, inkább azt éreztem, hogy valakitől ezt a felismerést kapom. Hogy vezetve vagyok valahonnan. 

MN: Hogy valaki csatornaként használ, azaz te vagy a hírhozó...

JF: Igen, és azok az „emberek”, akik használnak, kis darabokat adnak nekem, amikkel játszhatok. Persze nekem csak egy nagyon pici adottságom van ehhez, mondjuk Leonardo da Vincihez képest, aki legalább háromszáz évet előre látott az időben. 

MN: Ebből a szempontból érthető, hogy a zenédet hallgatva miért van néha olyan érzésem, hogy valami "visszafelé" visszhangzik, de nem feltétlenül a múltból. 

JF: Szeretem ezeket a visszhangokat, mert az időnek egy olyan darabját hordozzák, amelyben nincsenek jelen. Ilyenkor azt lehet tapasztalni, hogy az időnek egy darabja éppen mozgásban van. Hogy valaki rendelkezik egy olyan gombbal, amellyel képes felgyorsítani vagy lassítani az időt. Ez az élmény mindig része a folyamatnak, amikor dolgozom.

MN: Ezért olyanok a lemezeid, mintha valami belső filmet látnánk...

JF: Igen, a dalaim egymásra reagálnak. A Shadows Collide With People lemezhez más számokat is írtam, talán jobbakat is, mint amelyek hallhatók végül, de nem volt kérdés, hogy csak azok a dalok kerülhetnek rá, amelyek a többihez valamilyen módon kapcsolódnak.

MN: A lemezen a chilis társaid, azaz Flea és Chad Smith mellett Josh Klinghoffer a legfőbb közreműködő, a belső borító fotóin is vele vagy látható. Mondanál valamit róla?

JF: Josh a barátom, talán a legjobb barátom. Most huszonnégy éves. Tizenhét volt, amikor találkoztam vele, és öt évvel ezelőtt kezdtünk igazából összebarátkozni. Akkoriban a By The Way albumot írtuk a Red Hot Chili Peppersszel, és ugyanekkor kezdtünk Joshsal egyre több időt együtt tölteni. Sok zenét tanultunk együtt, Beatlest, Velvet Undergroundot, még John Denver-dalokat is; próbáltuk megérteni a harmóniameneteket. A Shadows Collide With People albumon mindketten gitározunk, enyém az összesritmusgitár, de a rájátszásokat már Josh-sal együtt készítettük, hol ő hallatszik, hol én. Ez egy igen egészséges együttműködés. Mindketten elég artisztikusan gondolkodunk a zenéről, inkább kifinomultan és fegyelmezetten játszunk, mintsem hogy pusztán erőből csapjunk a húrok közé. 

MN: Az általam ismert populáris művészek közül azon kevesek közé tartozol, aki nyíltan felvállalja élete sötétebb periódusait is, és természetes módon beszél fájdalmairól. Miért érzed ezt ennyire fontosnak; mire taníthat minket a fájdalom?

JF: Számomra ez egy olyan dolog, amivel szembe kell nézni, ami elől nem szaladhatok el. A fájdalmat a partnereddé kell tenned, meg kell tanulnod együttműködni vele - sőt, előbb-utóbb el kell érkeznie annak a pillanatnak, amikor örülsz, hogy a partnered lett. A kellemetlenség így egyszer csak erővé válik, ami folyamatosan mozgat előre, s ami segít, hogy keményebben állj a dolgaidhoz. Az összes ismerősöm, aki valami csodálatos dolgot próbál létrehozni, a fájdalomból merít folyamatosan. A fájdalom a barátom, a szomorúság teszi az életet valódivá.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Madarak és angyalok

  • - turcsányi -

Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.