Woody Allen: Apropó nélkül

Amíg a szerző időskori filmjei mögött mentsvárként ott tornyosul az életmű, s a Hannah és nővérei emléke minden Abszurd alakot megszépít, az alleni memoárirodalom egyelőre egy könyvből áll, így nem lehet azt mondani, hogy volt ez már jobb is.

Lehet, két kötettel jobban is jártunk volna: az elsőbe kerülhetett volna a papa és a mama, a korabeli Brooklyn, a poéngyárosi kezdetek, az összes nő, az összes film, az összes neurózis szép emléke. A másodikba pedig a Mia Farrow/Soon-Yi/Dylan Farrow/Woody Allen akta. Így azonban a két műsorszám egymásba lóg.

Elsőként a nosztalgikus múltidézést kapjuk, a kései filmeket idéző, „volt már jobb is” minőségben: átjön (remek fordításban) a kissé fáradt, de ismerős hang, a poénok nagy távolságban követik egymást, de 30–40 oldalanként fellelhető egy, s bár többségük használt, minden másodikon röhögni is lehet. Aki a Café Societyben is meglátta a szépet, itt is meg fogja.