A két – az 1938-as és az 1954-es – döntőbeli pozíciónk azonban lényegesen különbözött.
A torna esélyesei ’38-ban az olaszok voltak, ’54-ben viszont a magyar válogatott négy éve tartó veretlenséget maga mögött tudva, favoritként utazott a világbajnokságra, s lett végül csak második. Vagyis míg 1954-ben elveszítettük a döntőt, 1938-ban ezüstérmet nyertünk.
Szeszélyes futballhatalom
A 19. század utolsó éveiben – mintaadó angol kolónia híján Nyugat-Európához képest késéssel – meghonosodó futball páratlan gyorsasággal szerzett híveket Budapesten. Az osztrák–magyar és Fradi–MTK meccsek voltak a fejlődés katalizátorai, aminek köszönhetően az első világháború végére a magyar futball már a világ elitjébe tartozott. Az addig dinamikusan fejlődő magyar futballt azonban sorra érték érzékeny veszteségek. 1919 nyarán a nyugati túrán részt vevő MTK több kiválósága nem tért vissza Budapestre, az 1920-as évek első felében pedig több tucat kiváló játékos távozott egy jobb élet reményében Ausztriába, Csehszlovákiába, Olaszországba. Magyarország tudásexportőr lett, több játékosát elvesztő válogatottunk meggyengült. Kiváló játékosok léptek pályára a magyar pályákon, de az 1920-as évek közepétől a magyar futballnak nem volt világviszonylatban kiemelkedő sztárja, s miközben az 1910-es években még a magyarok voltak a futball megújítói, az akkor meghonosodott és változatlanul preferált játékstílusunk, a Duna menti iskola az 1920-as évek végére elavulttá vált.
Az 1930-as években Magyarország még futballhatalom volt, de nimbusza jócskán megkopott. Válogatottunk és legjobb klubcsapataink bármikor képesek voltak bárkit legyőzni, de ugyanígy sokszor súlyos, megmagyarázhatatlan vereségeket is elszenvedni. A Ferencváros 1929-ben idegenben győzte le a későbbi világbajnok Uruguay-t, 1934-ben először tudtuk megverni a tanítómester angolok válogatottját, de nemzetközi tornákon, vagyis tétmérkőzéseken ritkán jutottunk el a végső győzelem kapujáig. A magyar, cseh, osztrák és olasz klubok részére kiírt, évente megrendezett Közép-európai Kupában az 1930-as évek első felében csak egy ezüstérmet, a válogatottak Európa-kupájának három sorozatában pedig két harmadik helyet szereztünk. Az első, 1930-as világbajnokságon nem vettünk részt, 1934-ben pedig a négy közé jutásért játszott mérkőzésen kikaptunk Ausztriától. Ezután nevezték ki kapitánynak Dietz Károlyt (lásd: Párhuzamos életrajzok – Ezüstkapitányok – Dr. Dietz Károly és Sebes Gusztáv, Magyar Narancs, 2010. július 15.), aki szisztematikus építkezésbe kezdett. A kapitány a három nagy csapatra – Ferencváros, Újpest, Hungária (MTK) – alapozott, munkáját segítette, hogy Orth György visszavonulása után Sárosi György személyében ismét volt a magyar futballnak egy világviszonylatban is kiemelkedő képességű sztárja; a hungáriás Cseh Lászlóval és az Újpest fiatal kiválóságával, Zsengellér Gyulával kiegészülve kiváló támadótriót alkottak.
A magyar futballközvélemény 1937 őszén úgy érezhette, hogy labdarúgásunk ismét régi fényében ragyog, válogatottunk 8:3-ra legyőzte Csehszlovákiát, majd Bécsben a régi rivális Ausztriát, a Ferencváros révén pedig 1929 után ismét Közép-európai Kupát nyert magyar csapat (nem is akárhogy, a zöld-fehérek a döntőben kettős győzelemmel hódították el a címet a Viola József trenírozta Lazióval szemben). A következő év januárjában ugyan súlyos vereséget szenvedtünk Portugáliában, kiújult tüdőbetegsége miatt pedig Cseh hónapokra kiesett a játékból (s a világbajnokságon sem vehetett részt), de a jó szériát a görögök elleni selejtezőn folytattuk (11:1-re győztünk a Hungária körúton), így bizakodva várhattuk a franciaországi tornát.
Egy top 10-es csapat szerencséje
Nem kisebbítve válogatottunk érdemeit, leszögezhetjük: az 1938-as vb-n minden körülmény ideális volt, hogy csapatunk jó eredményt érjen el. Megbízható ranglisták ugyan nem állnak rendelkezésünkre, de a válogatottak eredményeinek ismeretében kijelenthetjük, hogy a magyar nemzeti csapat ekkoriban a top 10-ben volt a világon. Lehetséges riválisaink közül a nemzetközi szövetséggel régóta rossz viszonyt ápoló angol és skót szövetség, ahogy korábban, úgy erre a világbajnokságra sem nevezett. A szintén élmezőnybe tartozó Uruguay és Argentína azért maradt távol a tornától, mert sérelmezték, hogy a világbajnokságot ismét Európában, nem pedig Dél-Amerikában rendezik. Az 1930-as évek első éveihez képest ekkorra visszaesett, de még így is az elitbe tartozó Ausztria az Anschluss, míg Spanyolország a polgárháború miatt nem vehetett részt a tornán.
A vb első számú favoritja egyértelműen Olaszország volt, az esélyesek közé rajtunk kívül az 1934-es ezüstérmes Csehszlovákia és az Európában ismeretlen játékerőt képviselő Brazília tartozott. Nagy kérdés volt a németek szereplése, csapatuk négy évvel korábban bronzérmet nyert, ekkor pedig már osztrák játékosok is erősítették a keretüket.
Kétségtelen, hogy sorsolásunk és riválisaink eredményei is nekünk kedveztek. Németország már az első fordulóban kiesett, a másodikban Brazília kiverte Csehszlovákiát, majd a döntőbe jutásért Olaszország Brazíliát. Eközben a mi águnk jóval kedvezőbb volt. Míg 1954-ben az Aranycsapat a döntő előtti utolsó három mérkőzését Németország, Brazília és Uruguay (vagyis – nem ugyanebben a sorrendben – az 1950-es, 1954-es és 1958-as világbajnok) ellen vívta, addig 1938-ban Holland-India (a mai Indonézia), Svájc és Svédország voltak az ellenfeleink a döntőig vezető úton. Utóbbi két válogatott is azok közé tartozott, akiktől a vb-t megelőző években többször is váratlanul kikaptunk, ennek ellenére mindkét mérkőzésen mi voltunk az esélyesebbek. Csapatunk meggyőző játékkal szállította a győzelmeket, Holland-Indiát 6:0-ra, Svájcot 2:0-ra, Svédországot 5:1-re legyőzve jutottunk a fináléba (ha nincs Anschluss, úgy Ausztria az első fordulóban Svédországgal játszik, és valószínűleg magyar–svéd helyett egy számunkra sokkal nehezebb, magyar–osztrák elődöntőre kerül sor).
Bunda?
Szerencsés sorsolás után csak a döntőben kerültünk szembe igazán magasan jegyzett ellenféllel, az 1935 novembere óta veretlen olasz válogatottat ráadásul 1925 óta, 11 meccsen sem tudtuk legyőzni. Mégis, bizakodásra adhatott okot a csapat kiváló hangulata, hiszen magabiztosan jutottunk a döntőbe, a finálét megelőző egy évben pedig 10 meccsünkből 8-at megnyertünk. Másrészt válogatottunkat rutinosabb játékosok alkották, a döntőben pályára lépők közül nyolcan is túl voltak már a huszadik válogatott szereplésükön, az olaszoknál mindössze ketten mondhatták el magukról ugyanezt. Dietz Károly azonban váratlanul felforgatta a csapatot. Évtizedekkel később több játékos is úgy emlékezett vissza, hogy a meccs politikai bunda volt, az olaszok a két nép barátságára hivatkozva azt kérték, hogy a kemény játékáról ismert Toldi Géza ne lépjen pályára a döntőben. Dietz Toldi helyett Vinczét nevezte a találkozóra, döntéséről elsőként a csapatkapitány Sárosit tájékoztatta, aki erre le akarta mondani a játékot, de a szövetségi kapitány kérésére mégis vállalta a szereplést. A középpályás Turay fáradtságra hivatkozva – lényegében tiltakozásul Toldi kihagyása miatt – lemondta a mérkőzést, Dietz pedig megbontotta a hátvédsort is, a torna addigi három mérkőzésén játszó Korányit váratlanul a válogatottból már több mint egy éve kihagyott Polgárra cserélte.
Ma már nem tudjuk pontosan rekonstruálni, miért küldött ki Dietz egy lényegében tartalékos csapatot a pályára. A magyar sportvezetés feje felett születő politikai ukáz nem valószínű, hiszen Magyarország nem volt függő viszonyban Olaszországgal szemben. Az már könnyebben elképzelhető, hogy olasz sportvezetők kérték Toldi kihagyását, aminek a kapitány sajátosan értelmezett lovagiasságtól vezérelve tényleg eleget tett (vagyis egyoldalúan, semmit sem kérve cserébe, például, hogy az olaszok is mellőzzék valamelyik kemény játékosukat). Figyelembe véve a szintén nehezen megmagyarázható Korányi–Polgár-cserét, a legreálisabb verzió szerint Dietz – talán, hogy látványosan kivegye részét a remélt sikerből – a zsenialitását akarta bizonyítani a meglepő húzásokkal, vagyis ugyanúgy eltaktikázta a világbajnoki döntőt, mint 16 évvel később a csapatát szintén felforgató Sebes Gusztáv. Akármi is motiválta Dietz lépését, ez vezetett Turay lemondásához és a csapatszellemre is rendkívül károsan hatott döntése. Az olaszok győzelme lényegében nem forgott veszélyben, gyors vezető góljukra ugyan még válaszolni tudtunk, de 3:1-es félidő után 4:2-es vereséget szenvedtünk.
A hazatérő csapatot ünnepelték, Dietz ellen azonban tüntettek a szurkolók, a Keleti pályaudvaron rendezett ceremónia botrányba fulladt. Az utókor sem bánt hálásan az ezüstcsapattal. Kétségtelen, hogy eredményüket elhalványította az 1950-es évek első felére összeálló, új, minden korábbinál sikeresebb válogatott imponáló eredményessége. Másrészt a Rákosi-korszakban uralkodó diskurzus szerint a fejlődés forrása elsősorban nem a tradícióinkból, hanem a kommunista elvek érvényesüléséből fakad – legyen szó az élet bármely területéről, így a sportról is. Labdarúgásunk korábbi sikereit így elhallgatták, esetleg csak kritikával illették, a rezsim nyilvánosságában értelmezhetetlen volt, hogy „Horthy-Magyarország” valamiben világszínvonalon teljesített. Nemcsak a múltat nem volt illő felidézni, de azt sem, ha az egykori hősök esetleg Nyugat-Európában értek el sikereket, így a sajtó például arról is hallgatott, hogy Sárosi György a Juventus edzőjeként 1952-ben olasz bajnoki címet szerzett.
A totális diktatúra erjedésével már feltünedeztek a régi csillagok nevei a sportlapokban, 1955-ben az Aranycsapat kapitánya, Sebes Gusztáv arról írt, hogy az akkori sikerek nem függetlenek hatvanéves labdarúgó-kultúránk eredményeitől. Az 1960-as évektől, ha piedesztálra nem is emelték az ezüstcsapat játékosait, de mind gyakrabban szerepeltek a nyilvánosság előtt. Ugyanakkor a mai napig nem töltik be az emlékezetben azt a kitüntetett szerepet, amelyre egykori sikerük feljogosítaná őket.
| OLASZORSZÁG–MAGYARORSZÁG 4:2 (3:1) Június 19., Párizs (Stade Olympique de Colombes), 45 124 néző. Játékvezető: Georges Capdeville (francia), partjelzők: Krist (csehszlovák), Wüthrich (svájci) Olaszország: Olivieri – Foni, Rava – Serantoni, Andreolo, Locatelli – Biavati, Meazza, Piola, Ferrari, Colaussi Magyarország: Szabó A. – Polgár, Bíró – Szalay, Szűcs, Lázár – Sas, Vincze, Sárosi dr., Zsengellér, Titkos Gólszerzők: Colaussi (6.), Titkos (8.), Piola (16.), Colaussi (35.), Sárosi dr. (70.), Piola (83.) |
