A sípcsontrugdosás a fő versenyszám az angliai miniolimpián

Csak térd alatt érvényes

  • Maros András
  • 2018. szeptember 9.

Sport

Nem csak a kamaszkori leszámolások fegyvere a sípcsontra mért rúgás; gazdag sporttörténeti hagyományai vannak az angol eredetiben shin-kickingnek nevezett sípcsontrugdosásnak. A nyomok és a sípcsontok Angliába vezetnek.

Az ókori görög olimpiák első igazi koppintását a 17. század elején Angliában, Cotswold Olimpick Games néven rendezték meg. Jellegét tekintve ez nagyjából félúton helyezkedett el a lovagi torna és az újkori olimpia között. Létrehozásának alapideája picivel közelebb állt a lovagi játékokéhoz („a területvédelmi feladatok ellátásához szükséges fizikai felkészültség elsajátítása, igazolása”), de a lovagi tornákhoz képest itt már jóval több sportágban lehetett versenyezni. A cotswoldi játékoknak az angol polgárháború vetett véget 1642-ben, de csak pár száz évre: 1951-ben sikerült olyan erővel újjáéleszteni az eseményt, hogy még ma is él. Az eredeti helyszínen, az Oxford és Birmingham között fekvő Chipping Campdenben tartják minden évben. Egyetlen nyári napon lezavarják az összes versenyszámot. Ha jó az idő, több ezer néző gyűlik össze, és szurkol a domboldalakról.

A legnépszerűbb cotswoldi sport­­ág a sípcsontrugdosás. Ki gondolta volna, hogy az általánosban, amikor Cserhát Robival sípcsontrúgással akartuk eldönteni, melyikünk lehet aznap szerelmes Emesébe, valójában egy 17. századi angol sportnak hódoltunk. Aki ezt a számot a Cotswold Olimpick Games résztvevőjeként megnyeri, a sport világbajnoka is lesz egyben.

A sípcsontrugdosás eredetileg angol pásztorok között felmerülő nézeteltérések rendezésére szolgált (arra vonatkozóan, hogy min tudott összekapni két angol pásztor, nincs adat), később a cornwalli bányászok körében is elterjedt; rájöttek, hogy sokkal jobban viselik a munkájuk monotóniáját, ha közbeiktatnak egy kis sípcsontrugdosást. Mondjuk, uzsonnaszünetben. „Megetted a szendvicset, Nigel?”, „Aha.” „Akkor gyere!”

A versenyszám röviden így foglalható össze: a két ellenfél a korabeli pásztorok igen elnagyoltan imitált ruházatában megáll egymással szemben, megfogják egymás vállát, majd miután a játékvezető jelt ad a kezdésre, elkezdik rugdosni egymás sípcsontját. Belsővel, csőrrel. (Inkább belsővel.) Csak a térd alatti találat érvényes. A cél: addig rugdosni a másik sípcsontját, míg az a földre nem kerül. De ez még csak egy-null – kettes a meccs. Régen a „first to break a leg, loses” alapon ment a harc, vagyis az első lábtörésig, ez már nemigen lehetséges, tudniillik a versenyzők szalmával kitömik a nadrágjukat, térdzoknijukat, sőt van, aki a nadrágja külsejére is erősít egy vaskos réteget – nem tilos. Persze mindig akad egy-két őrült, aki védelem nélkül tűri, hogy szétrúgják a sípcsontját. Én, aki már attól felordítok, ha sípcsonttal nekimegyek a nyitott szekrényajtó élének, meg sem próbálom elképzelni, milyen fájdalommal járhat egy teli rüszttel kapott rúgás. Az igazi nagy találatokat kattanások jelzik, ez nem egy beépített találatjelző automata hangja, hanem magáé a találaté, a lábbeli (pedig csak viszonylag puha orrú darabok viselése megengedett) és a sípcsont kölcsönhatásáé. A földre vitel akkor érvényes, ha az ellenfelébe a vállainál kapaszkodó versenyző egy olyan mozdulatsor keretében billenti ki egyensúlyából a másikat, amely egy szabályos sípcsontrúgással indult, és az egyik lába még a levegőben van. A bíró így vagy úgy jelez, s a döntése ellen nincs apelláta.

Hogyan lehet felkészülni a versenyre? Hát, alapvetően párosával szoktak gyakorolni, ha egyáltalán gyakorolnak, de miként a teniszező, aki falazással edz, úgy sípcsontrugdosásban is lehet élni az egyéni felkészülés lehetőségével: a versenyző kalapáccsal ütheti saját sípcsontját, növelve, fejlesztve fájdalomtűrő küszöbét. Mostanában nem hallani ilyesmiről, de annak idején ez bevett gyakorlat volt.

A sípcsontrugdosás igazi showműsor. Szól a zene, taps, biztatás, kiabálás, a helyszíni közvetítő mikrofonba üvölti, hogy „Minden az egyensúly, hölgyeim és uraim, az egyensúly, az egyensúly a lényeg!” Aztán az egyik sípcsontrúgó túlkiabálja, „Eléééég!” – ez az egyezményes jelzése annak, ha a talpon maradt versenyző fájdalma elviselhetetlenné válik. Technikai K. O.

A nagy rúgóerővel és jó -technikával bíró versenyzők sem mennek sokra, ha nincsenek tisztában a megfelelő előkészítés jelentőségével. Ott kezdődik a dolog, hogy jó fogást kell találni az ellenfélen, mozgatni, jól rúgható helyzetbe kell hozni. Sokan azzal próbálkoznak, hogy eltartják maguktól a másikat, mint a birkózók, hogy majd egy hirtelen rántással behúzzák, és ezzel egyidejűleg megindítják a rúgó mozdulatot – de azt sem nagy láblendítéssel, tudniillik ha luft lesz belőle, elvész egy csomó energia, plusz egy lufttal ki is billenhet az ember az egyensúlyból, ami által máris támadhatóvá válik.

Még a legnagyobbak is rettenetes fájdalmakról számolnak be, csak kevesen szánják rá magukat, hogy a következő évben (vagy valaha) visszatérjenek; persze erre is van példa: Zac Warren nemcsak hogy visszatért a 2012-es világbajnoki győzelme után, de meg is védte címét, azt a Jeremy Sopert győzve le a döntőben, aki otthon felejtette a hosszú nadrágját. Sortban, a lábára kötözött, szalmával kitömött zacskókkal versenyezve jutott el a döntőig. Akkor kapott egy kölcsönnadrágot, de Zac ellen aznap így sem volt esélye.

Figyelmébe ajánljuk