Szélig Viktor: Máskor is csalódtunk már, és igen, tudom, ilyen a sport, hogy nem mindig csak nyersz. De ez most nagyon fáj. Az olaszok esélyesebbek voltak, de vertünk már náluk sokkal jobb csapatokat is. És most minden adott volt: a közönség, a lelkesedés, és erősek is voltunk. Az egész vb alatt jól játszottunk, aztán az utolsó, a legfontosabb meccsünket mégsem nyertük meg. Bennem egyébként végig az volt, hogy sikerülni fog, és ezt éreztem a többieken is. Annak ellenére is, hogy nagyon rosszul kezdtünk, és az első 10 perc az olaszoké volt. Többet lőttek kapura, 0-2-re elmentek, de nem éreztem, hogy uralnák a meccset. Jókor húztuk meg a kapuscserét, Szuper Levivel (interjúnk: "Nagyon egyszerű játékkal nyertünk", Magyar Narancs, 2008. május 1.) lendületet kapott a csapat, tartást adott nekünk.
Magyar Narancs: Mit mondtál neki, amikor beállt?
SZV: Amit '98 óta szoktam: hogy bízom, bízunk benne. Egy kapusnak muszáj éreznie, hogy mindenki őérte van. És akkor ő mindenkiért. Nagyon speciális feladatkör az övé, egyéni sportoló egy csapaton belül. És ha vele valami nincs rendben, nem érzi a bizalmat, akkor az egész csapat nehéz helyzetbe kerül. Most a Levi beállásával visszajöttünk a meccsbe. 1-3-mal mentünk az első harmad után a szünetre, de nem éreztük magunkat gyengébbnek. És a jégkorongban a két gól nem előny, sőt, az a legveszélyesebb: a biztosabb vezetés tudatában kicsit nyugodtabban játszol. De kettőt tíz másodperc alatt is simán lehet lőni, úgyhogy türelemre intettük magunkat. Ted Sator, az edzőnk egy-két percet beszélt, aztán kiment az öltözőből. És akkor nemcsak én beszéltem csapatkapitányként, hanem majdnem mindenki hozzászólt, mert sokaknak volt olyan gondolata, hogy úgy érezte, érdemes megosztania a többiekkel. És minél több ilyen ember van egy csapatban, annál erősebbek vagyunk. A következő két harmadban fel is jöttünk 3-3-ra, jött a hosszabbítás. Azt gondoltam, végigmegy, aztán büntetőkkel nyerünk. Már láttam, hogyan lövi be Ladányi Balázs a büntetőt, meg hogy Vas Marci is beveri majd. Átéltem, milyen lesz, ahogy a közönséggel ünnepelünk. Ezért is volt akkora hideg zuhany az a gól. Meg ahogy esett: 19 másodperccel a kiállításunk letelte előtt, igazi helyzet nélkül. Ha legalább felálltak és kijátszották volna az emberelőnyt... Döbbent csönd lett. És nemcsak én nem hittem el, hogy így kapunk ki, hanem a bíró sem, szerintem ezért is kérte a videobírót.
MN: Miért nem hagytad, hogy a végén a nyakadba akasszák az érmet?
SZV: Mert nekem ez nem volt dicsőség. Az aranyérmet dicsőség átvenni. De az ezüst... Hiába csillog, vesztes vagy. Szépen megköszöntem, és betettem a zsebembe. Tudom persze, tök szép eredmény, főleg, ha onnan nézzük, honnan indultunk, amikor bekerültem a válogatottba, és hol tartunk most. Talán ez a vereség rávilágít arra, hogy a magyar jégkorongban egyáltalán nem rózsás a helyzet, és esetleg elindul valami, amitől a válogatott is még sikeresebb lehet.
MN: Hol tartunk azokhoz az országokhoz képest, amelyekkel a feljutásért versengünk?
SZV: Fényévekre. Nálunk évek óta az van, hogy a válogatott próbál erőn felül teljesíteni, nagy célokat tűzünk magunk elé, de ezek mögött inkább csak a lelkesedés van: a miénk, a segítőinké és a szövetségé. Az A csoportért küzdünk, de a háttér, a körülmények messze vannak ettől a szinttől. 10-15 éve ugyanazok adják a válogatott magját, bár a csapatunk átlagéletkora nem sokkal magasabb, mint a vetélytársainké, de hatalmas a szórás: van 42 éves és van 20 éves játékos is. Máshol minden korosztályban van egy-két játékos, aki ezen a szinten is versenyképes. A dánoknál, norvégoknál vagy a szlovénoknál folyamatosan jönnek az új srácok, míg nálunk most volt először, hogy több fiatal is érkezett, és ez jó - de még mindig kevés. Van másfél csapatnyi játékosunk. A többiek 2-3 versenyképes válogatottat is ki tudnának állítani. Nálunk korosztályok estek ki. Igen, néhány éve elindult valami, lettek fedett jégpályák, és egyre több srác jön hokizni, és vannak korosztályos bajnokságok sok jó játékossal és sok jó csapattal, csak közben kimaradtak komplett generációk, főleg a felnőttkorhoz közeledve. Nincs normális junior bajnokság, az igazi baj pedig az ifiknél érzékelhető. Amikor eldöntöd, felteszed-e erre az életed. Nincs megtartó ereje a sportágnak, nincs perspektíva a gyerekek előtt, mert nincsen sok felnőtt klubcsapat, ami felszippantsa őket. És ha nem férsz be a Volánba, inkább abbahagyod, mert a többi csapat helyzete bizonytalan, és onnan nagyon nehéz válogatott szintre eljutni. Nem lehet előre tervezni, most sem tudjuk, hány szereplős lesz majd a bajnokság. Jó volna valami stratégia, amiben meghatározzuk, hogy mikorra hova szeretnénk eljutni. És nagyon klassz, hogy esetleg lesz száz gyerek, aki a mostani vb után inkább korcsolyát kér a szüleitől és nem bőrfocit, de csak meg kéne erősíteni ezt az egészet, különben nem maradnak meg a jégkorong mellett.
MN: Annak idején te is korcsolyát kértél?
SZV: Véletlenül csúsztam bele nyolcévesen, azt se tudtam, mi az a jégkorong, hokimeccset se láttam korábban. Sporttagozatos iskolába jártam, atletizáltunk és kézilabdáztunk. Aztán anyukám kezdeményezésére elmentem egy korcsolyatanfolyamra, és utána kérdezték, hogy nincs-e kedvem jégkorongozni. Igent mondtam, bár Kercsó Árpád érkezéséig eléggé szakkörjellegűnek tűnt az egész. Aztán jött a mester, iskoláról iskolára járva gyűjtötte az ügyesebb gyerekeket, voltunk vagy hatvanan az első toborzás után. Sokan lemorzsolódtak, akiknek nem tetszett a mester stílusa, de a mag megmaradt.
MN: Te miért maradtál?
SZV: A rengeteg sikerélmény ösztönzött. Egy szezonra emlékszem csak utánpótláskorunkból, amikor nem mi nyertük a bajnokságot. Innen az állandó győzni akarásunk - mi nagyon sokat köszönhetünk Kercsónak. Tőle tanultuk meg az alapokat, és hatalmas szerepe van abban, hogy még mindig ebben a sportágban vagyunk. A kitartásával és a fanatizmusával kiharcolt nekünk mindent. ' volt a második apánk, aki egyébként a mai napig is gyerekként tekint ránk. Nagyon szigorú volt, sokszor büntetett. Volt, hogy körbe kellett bukfencezni a pályát. Teljesen más viszonyok voltak akkor, mások voltak a nevelési elvek, de a sajátos módszereivel mindig a helyes irányba tudott minket terelni. És az eredményeink őt igazolják.
MN: Ezért volt, hogy amikor 2008-ban Szapporóban feljutottatok az A csoportba, az első mondatoddal neki köszönted meg az egészet?
SZV: Igen. ' jutott ott elsőként az eszembe, mert amikor kicsik voltunk, ő próbált valamilyen jövőképet elénk állítani - hogy ha jól csináljuk, mi lehet belőlünk. És hogy amikor a szabad ég alatt, az ércporos, piros jégen korcsolyázgattunk, mennyire irreálisnak tűnt, hogy mi majd egyszer A csoportosok lehetünk. Magyarországon akkor még nem volt fedett jégpálya, egy ifjúsági Eb-re úgy készültünk, hogy 10 percet edzettünk, 20 percig meg a havat toltuk le a jégről, mert a rollba már nem bírta. És amikor egy A csoportos meccset elcsíptünk a tévében, úgy éreztük, az űrkorszakba csöppentünk. De ő már akkor megmondta, hogy mi egyszer ott leszünk.
MN: És hátvéd hogy lettél?
SZV: Gondolom, az ügyesek mentek előre, a kevésbé ügyesek meg hátra. De jól éreztem ott magam. Szeretem a felelősséget, ami a poszttal jár. Ha a csatár esetleg hibázik, még mindig ott van mögötte a két hátvéd és a kapus. De ha hátvédként elszúrod, már csak a kapus van. A bal oldalra meg úgy kerültem, hogy én csak az egyik irányba tudtam kanyarodni, így jól kiegészítettem Szanyi Lacit, mert ő meg csak a másikba. Akkoriban még így dőltek el ezek a dolgok. De ma már nem igazán vannak posztok, az én szempontomból ez kicsit az előrelépés gátja is. Védekező hátvéd vagyok, aki még a klaszszikus jégkorongban szocializálódott: a kapus áll a kapuban, meg nem mozdul, a két hátvéd védekezik, a három csatár meg támad. De ma már öt ember védekezik, és öt ember támad. A hátvéd ugyanolyan képzett, mint a csatár, a csatár meg ugyanúgy borogatja az ellenfeleket, mint mi.
MN: És a verekedések?
SZV: Ma már az is tudomány. Ad hoc dolognak tűnik a jégen, de mindenhol megvannak azok a srácok, akik erre specializálódtak, akik ezt edzésen gyakorolják. Én sosem voltam verekedős játékos, egy gyakorlottabb bunyós pillanatok alatt összecsomagolna. Ha kell, beleállok, persze, és ha az embernél lemegy a roló, olyan dolgokra is képes, amiket nem is gondolt volna. De inkább mérlegelek, hogy ne hozzam nehéz helyzetbe a csapatomat. Hiszen az európai hokiban ez komoly fegyelmezetlenségnek számít, ellentétben az észak-amerikaival. Itt végleges kiállítást kapsz, esetleg további meccsektől is eltiltanak, ott meg ötperces büntetés után jöhetsz vissza. De jobb volna, ha Európában is olyan szabályok volnának, mint Észak-Amerikában, mert tisztább lenne a sport. Itt vannak olyan játékosok, akik abban a tudatban, hogy úgyse fogják őket elkalapálni a következmények miatt, alattomosságokra is képesek. De nem csinálnák, és nem lenne ez a sok trash talk sem, csak az magyarázna, aki fel van rá készülve, hogy utána jöhet a pofon is.
MN: Volt, hogy elkalapáltak?
SZV: Persze, Dunaújvárosban például, amikor felkerültünk a felnőttbajnokságba. Az Újpest ellen játszottunk és volt egy ártalmatlan keveredés a kapu mögött, amikor egy idősebb játékos leverte a fejvédőmet, én meg úgy éreztem, ezért elégtételt kell vennem. A hátamon végeztem, sok-sok lila folttal a fejemen. De itt azt is megtapsolják, aki vérző fejjel megy le. Mert odaállt.
MN: Volt olyan, hogy egy csatár nagyon csúnyán átrázott? Amivel mondjuk ma is zrikálnak?
SZV: Amikor még itthon játszottam, egy Volán-Dunaferr-meccsen Palkovics Krisztián csinált egy megalázó cselt - góllal a végén -, azt a mai napig szégyellem. Úgy húzta át a lábam közt a korongot, hogy meg se tudtam moccanni. De amivel egész életemben húzni fognak a többiek, az orra eséshez kötődik. Amikor Szapporóban megnyertük az aranyérmet, és nagy lendülettel a Levi körüli kupac felé koriztam, elhajítottam a kesztyűmet, és hatalmasat estem. És azt hittem, senki nem látja, mert mindenki a kupac másik felén volt, de legnagyobb szerencsétlenségemre abból az egy kamerából, amiből az ünneplő tömeget mutatták, tökéletesen látszott az egész.
MN: Érzésben Szapporó a csúcs?
SZV: Mindenképpen. Az eredmény szempontjából is. Az egy különleges brigád volt, akkor voltunk a legjobb korban, régóta együtt játszottunk, jó barátságban is voltunk. És ezt Pat Cortina, az akkori szövetségi kapitány nagyon jól látta: 22 testvér voltunk. És hát Kiscsicsónak, vagyis ifj. Ocskay Gábornak (interjúnk: "Nem dramatizáltuk túl", Magyar Narancs, 2006. április 27.) is hatalmas része volt abban a feljutásban. Tavalyelőtti halálával egy barátot veszítettünk el, és egy olyan játékost, akit azóta sem sikerült pótolni. Talán Palkovics Krisztiánnál érezhető ez leginkább: elveszítette a játszótársát, aki mindig akkor adta neki a korongot, amikor kellett. Csicsó volt a játékmester, Palkó a mesterlövész. Csicsó halálával kiesett az egyik legfontosabb pillér, és azóta is reng a ház.
MN: Cortinától mi mindent tanultatok?
SZV: Alapjaiban változtatta meg a jégkoronghoz való hozzáállásunkat. Az alázattal például. ' tett minket igazából profivá. ' hozta be a kanadai mentalitást, hogy minden mérkőzés ünnep, aminek külsőségekben is meg kell adnunk a módját. Nem tőle lehetett megtanulni korcsolyázni, de a pedagógiában nagyon erős volt, úgy tudott minket motiválni, mint kevesen. Az egyik vb előtt Zalaegerszegen játszottunk, és nagyon rosszul sikerült a főpróba. Elég látványos műsort rendezett, csak úgy repkedtek a kukák! Mi Levivel később mentünk az öltözőbe, ő meg úgy vágta be előttünk az öltöző ajtaját, hogy nem tudtuk kinyitni. Aztán hallottunk valami csörömpölést, mintha vadlovak lennének bent, majd kivágódott az ajtó, megigazította a szemüvegét és a zakóját, és úgy kezdett velünk beszélgetni, mint ahogy mi beszélgetünk most. Máskor meg addig ütötte az óráját, amíg le nem esett a kezéről. Csak később tudtuk meg a fehérváriaktól, akiknek a klubedzője is volt, hogy az az óra már amúgy is rosszabb állapotban volt. Színház volt, hogy tudatosítsa bennünk, hogy ő most nagyon csalódott és elégedetlen. Mindig eltalálta azt a hangulatot, ami nekünk a meccsek előtt kellett. Volt egy vezérfonala, amire fölhúzta a mondandóját, amire egész délután készült, és amivel elérte, hogy már alig várjuk, hogy az első utunkba álló ellenfelet széttépjük. Akkor is eltalálta, hogy mivel lehet minket egy irányba terelni, amikor az egyik vb-n csak fehérváriakból és dunaújvárosiakból állt a válogatott, és a felkészülést egy olyan bajnoki döntő után kezdtük, amikor vérre menő küzdelmet folytattunk egymással. Levetítette az Emlékezz a titánokra című filmet, ami arról szólt, hogy fehérekből és feketékből akarnak egy amerikai futballcsapatot öszszerakni. Egy felnőttcsapatnál ezek a legfontosabbak: sokkal gyorsabbak és ügyesebbek nem leszünk, de fejben még sok mindent hozzánk lehet tenni.
MN: És Ted Sator?
SZV: ' teljesen más. Higgadt úriember. Ami nem jelenti azt, hogy most, a vébén ne tudott volna bennünket ugyanúgy motiválni, mint Cortina. Inkább a játékunk változott: Cortina gépiesebb jégkorongot várt tőlünk, jobban meghatározta, ki mit csinálhat. Olyasmit játszottunk, mint most az olaszok, a biztos védekezés az első, abból építgetik a támadásaikat. Satornél is a védekezésen van a hangsúly, de támadásban jöhet a magyar jégkorong, a kreativitás és az improvizáció. Amit az idegenlégiósok gulasch hokinak hívnak, és amiben több kockázatot vállalunk. De nem a támadójátékunkkal volt gond, hanem a csapatvédekezéssel, hogy öt ember védekezik, és öt ember támad.
MN: Palkovics Krisztiánhoz hasonlóan te is gondolkozol a folytatáson?
SZV: Klubszinten biztosan folytatom, szeretnék minél tovább Brianconban maradni, játékosként is nagyon jól érzem ott magam, és a családomnak is tökéletes. A válogatotton meg - igen, gondolkodom. Ha nem tudunk ezzel a brigáddal továbblépni, akkor új fejezetet kell nyitni. Akkor elértük a teljesítőképességünk határát, itt az ideje, hogy a fiatalabbak versenyezhessenek ezen a szinten. És ha lesz is egy rövid visszaesés, az egy hosszú távú fejlődés része lehet. És jobb, ha önszántamból hagyom abba, mint ha lekiabálnak a jégről.
