Magyar Narancs: Ennyire tehetségtelenek vagyunk a sípályán?
Nemes György: Tény, hogy a magyarországi viszonyok között sokkal nehezebb ebben a sportban kiemelkedőt nyújtani, de nem is az a baj, hogy nincsenek olimpiai bajnokaink. Sajnos a magyar turisták között sokan vannak, akik teljesen felkészületlenül utaznak el a sítúrára, kondíciójuk, hozzáállásuk nem kielégítő, ami sokszor vezet balesethez. Ha jól tudom, az ausztriai statisztikák szerint a legtöbb balesetet magyarok szenvedik el.
MN: Mégis egyre népszerűbb a síelés.
NGY: Régi traumatológusmondás, amikor arról beszélünk reggelinél a kollégákkal, hogy most valószínűleg körülbelül 5 millió ember falatozik békésen, este viszont legalább tízzel személyesen találkozunk. Persze ebből a tíz emberből senki sem gondolja, hogy éppen vele történhet baj, legyen szó autóvezetésről vagy éppen síelésről. A síelés divatos dologgá is vált - ám úgy tűnik, az evvel kapcsolatos felvilágosítás, a veszélyek hangsúlyozása és a megelőzés ismertetése többnyire elmarad. Elképesztő felelőtlenség tapasztalható e területen.
MN: Ez miben nyilvánul meg?
NGY: Felkészületlenül utazunk síelni. A magyar turisták zöme egész évben egyáltalán nem sportol, leszámítva azt a tíz napot, amit síeléssel tölt, és úgy tűnik, egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy a rossz kondíció, a súlyfelesleg jócskán megnöveli a sérülések kockázatát. De a felelőtlenség nemcsak a fizikumot illetően nyilvánul meg: tudomásom szerint évente úgy 400-500 ezer ember utazik sítúrára, ám közülük nem éri el az ötven százalékot sem azoknak a száma, akik biztosítást kötnek. Ez azért óriási felelőtlenség, mert míg a biztosítás összege napi 700-1000 forint között van, a kinti baleseti kezelés milliós nagyságrendű. Csak a sípályáról való helikopteres vagy szánkós leszállítás másfél millió forint körül van, egy egyszerű lábszártörés műtéte és kórházi kezelése megint csak másfél millió. Már hárommillió forintnál járunk, és az illető még mindig nincs itthon. De sajnos úgy tűnik, a többség el sem tudja képzelni, hogy egy ilyen hétköznapi baleset - ami akár a csúszós járdán is bekövetkezhet - az Alpokban, síelés közben is megtörténhet vele.
MN: Mik a legjellemzőbb sérülések?
NGY: A technikai újítások miatt megváltozott a sérülések típusa. Ma már másféle, hosszabb szárú lesikló sícipők vannak, mint korábban, így aztán a gyakori sérülések is "feljebb másztak": jelenleg a síelőknél térdsérülések a legjellemzőbbek. A tanfolyamon azt szoktam emlegetni, hogy olyan síbakancsot kellene gyártani, ami már a térdet is védi, sőt a gerincet is. De a legjobb az lenne - mivel most egyre gyakoribb a nyakvédő és a sisak használata -, hogy valamiféle olyan, zárt síöltözéket kezdjenek gyártani, ami minden testtájat megvéd.
MN: Az olyan lenne, mint egy középkori lovagi páncél...
NGY: Persze, itt még nem tartunk, de ki tudja, mi a fejlődés útja. A térd mellett még a csukló van nagy veszélyben, de igen gyakori az ún. "síhüvelykujj" is. Amikor a bottal kezében elesik az ember, a bot beragad, beszorul, rögzül a hóba, hátrafeszíti a hüvelykujjat, ami szalagsérülést okozhat. De említhetném a "lövészároklábat" is: ha nem jó a cipő, és nem tud a lábujj jól mozogni benne, akkor kihűl, és egy jellemző, fagyásos sérülés keletkezhet, főleg az első lábujjon. Azért nevezik így, mert az első világháború idején figyelték meg a lövészárkokban álló katonákon. Fontos szólni még a fejsérülésről is, amire egy 2009-ben bekövetkezett tragédia, Natasha Richardson brit színésznő halála irányította a figyelmet. Elesett a pályán, beverte a fejét, és bár trénere ragaszkodott a kórházi vizsgálathoz, ő saját felelősségére inkább visszament a szállodába. Hamarosan rosszul lett, kórházba szállították, de már nem tudtak segíteni rajta, egy hét múlva meghalt. E tragédia - a médiafelhajtás következtében - jelentős figyelmeztetéssé vált, s például Ausztriában azóta kötelező a védősisak a 14 éven aluliaknak, de persze a felnőtteknek is ajánlott - ma már az osztrák sízők vagy 70 százaléka sisakot visel. Egyébként a statisztika szerint az első napi sérülések száma a legmagasabb - amiatt, mert elmarad a bemelegítés, a felszerelés ellenőrzése és a síelő képességének megfelelő pálya kiválasztása. A tapasztalatok azt mutatják, hogy sokan még azokkal a jelekkel sincsenek tisztában, amik a pálya nehézségi fokát mutatják. A másik legveszélyesebb időszak a vakáció utolsó napja, ekkor ugyanis már mindenki a hazaútra koncentrál, ezért kapkod, de úgy van vele, hogy az idejébe még éppen belefér egy-két lesiklás.
MN: Az alkohol mennyiben nehezíti meg a síelők dolgát?
NGY: Épp annyira, mint autóvezetésnél. Tompul az érzékelés, csökken a veszélyérzet, nagyobb lesz a felelőtlenség. Ráadásul ilyenkor sokkal kevésbé érezni a kihűlést, ami akár fagyáshoz is vezethet. Sajnos ez is olyan dolog, amit sokan figyelmen kívül hagynak.
MN: Úgy tudom, ön magyar orvosok speciális képzésével is foglalkozik.
NGY: Immár hat éve végzünk - dr. Felkai Péter, az SOS Hungary orvosi szolgálat igazgatójának szervezésével - "sítábororvosi" képzést Ausztriában, Zell am See-ben, abból a célból, hogy azokon a helyeken, ahová sok magyar megy ki, legyen valaki, aki az ellátásban tud segíteni. Rendelkezzen helyismerettel, tudja, hogy melyik kórházban fogadják el az ún. EU-kártyát, ami díjmentessé teszi a sürgősségi ellátást. Vagy például olyan rögzítőkötést alkalmazzon, amivel már hazaszállítható a sérült. De a hatnapos tanfolyamban szerepel síoktatás is, sőt olyan látványos eleme is van, mint a helikopteresmentő-bemutató. Az a célunk, hogy a tanfolyamon részt vevő orvosok a lehető legalaposabban megismerjék a környezetet, a lehetőségeket. A képzett magyar orvos jelenléte mindenki számára hasznos lehet: a sítúrázóknak épp úgy, mint az utazási irodáknak, és a biztosítóknak is - a társaságnak is olcsóbb, ha a sérültet Magyarországon kezelik. Hat év alatt több mint kétszázan - zömében baleseti sebészek és családorvosok - vettek részt ezeken a tanfolyamon.
MN: Milyen "státuszban" alkalmazzák őket?
NGY: Az lenne jó, ha akár egy-egy utazási iroda vagy egy biztosító alkalmazná a képzett magyar orvosokat, ám tudomásom szerint jelenleg egyikük sem tartózkodik ilyen státuszban valamelyik sítáborban. Inkább az a szokás, ha egy iskolai gyerekcsoport kiutazik, elviszik magukkal azt a szülőt, aki orvos - ha kardiológus, akkor azt, ha szülész-nőgyógyász, akkor azt. Nem számít, hogy még életében nem kezelt fagyott kezet vagy törött végtagot.
MN: Mennyire van felkészülve a hazai egészségügy az utókezelésre?
NGY: Az ismert nehézségek ellenére is kijelenthetem, hogy a hazai traumatológusok felkészültsége egyáltalán nem marad el az osztrák vagy német kollégákétól. A sérült továbbkezelése és utókezelése semmivel sem lesz alacsonyabb színvonalú, mint odakint. Más lapra tartozik, hogy a felépülés milyen kórházi körülmények között zajlik idehaza.
MN: Mit tanácsol a kiutazóknak?
NGY: Elsősorban a száraz edzést: ne az íróasztal mellől érkezzünk a sípályára. Ha spórolni szeretnénk, érdemes itthon ellenőriztetni a felszerelést, hiszen lényegesen olcsóbban elvégzik ezt az itthoni szaküzletekben. És óriási felelőtlenség biztosítás nélkül kiutazni, akárcsak a fejvédő sisak használatát mellőzni - vagányságból, nemtörődömségből.
