Köves Gábor

Ott járunk, ahol a madár se, viszont a mozi már kismilliószor. Coenékkal, a jó nevű műfaji idegenvezetőkkel tesszük meg az első métereket a western ritkás aljnövényzetében, a kamera a szikkadt texasi semmit veszi, közben pedig Tommy Lee Jones azzal az Oscar-díjat érő (idén mégsem ő kapta), megfáradt orgánumával rákezd a régi nótára. A nyugdíj előtt álló seriff keserveit sorolja, csupa elszáradt közhelyet a változó időkről, olyasmiket, hogy ez már nem az ő világa, meg hogy a régi szép időkben... - hervasztóan second hand kezdet, annyi szent.

Vétójoga van, ha apja bármely írásából film készül. Az idősebb Simenonról, Maigret atyjáról és A londoni férfi írójáról a fiatalabb Simenonnal beszélgettünk a Tarr-film díszbemutatójának másnapján.

Vészjóslóan kattog az írógép, kerekedik a történet: először még csak afféle kamaszos írásmű, de a szerző - serdülő úrilány vidéki kastélyban - hamar rátalál a főtémára. Elég egy óvatlan pillanatban kinéznie az ablakon, és már benne is van élete regényében, melytől, amíg csak él, nem szabadulhat. Az ő szerepe az áruló lesz.

Nagy szegénységben, de annál nagyobb szeretetben cseperedett - az ilyen és ehhez hasonló adalékok, még ha becsületszóra így is történt, egy megátalkodott Dickens-rajongót is képesek elriasztani az olvasástól, akkor is, ha történetesen egyik kedvenc színészünk életrajzában találkozunk velük. Al Pacinónak is volt gyermekkora, na ja, ez már csak így van, a legnagyobb sztárokkal is megesik az ilyesmi, és nem Pacino hibája, hanem szerkesztési koncepció, hogy sokat beszéltetik a bronxi háromszobásról, a számtalan nagybácsi és nagynéni közt töltött gyermekkorról.

Elhozta az Arany Pálmát Cannes-ból, legutóbb pedig a legjobb európai film díjával távozott az Európai Filmakadémia gálaestjéről. A román új hullám vezéralakjának kikiáltott rendezővel sokszorosan díjnyertes (és erősen Oscar-esélyes) filmje, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap hazai bemutatója kapcsán beszélgettünk.

A modorosságokban kicsit is járatos néző előtt hamar leleplezi magát ez a mozi, olyat ugyanis csak az úgynevezett függetlenek szoktak, hogy mintegy mellékesen komponálják bele a képeikbe a közérdekű információkat. A Kalifornia királya kezdőképei is e lényegre törő aszimmetria szerint alakulnak: a tájba keresetlenül belógatott McDonald's felirat nem hagy kétséget afelől, hogy a valóság mely rétegébe is keveredtünk.

Alternatív univerzumok márpedig léteznek. Ami a science fiction csatornáit illeti, a jelenség aligha szorul bizonyításra, de a szebbnek mondott irodalom is számos bizonyító erejű példával szolgál a miénkkel párhuzamosan létező világokat illetően. Ezek némelyike kis helyen is elfér, a hivatalosan is jegyzett világok óvatlan polgárainak olykor elég egy pályaudvari csomagmegőrzőt felnyitniuk, hogy megváltónak kijáró üdvözlésben részesüljenek a bentlakó apró népektől.

A magyar film megkésett nagy pillanata volt, amikor Schütz Ila, tán utolsó filmszerepében, alaposan betépett a háziak által hanyagul elöl hagyott, süteménynek nézett space cake-től. A váratlanul megmámorosodott takarítónő jó időben és jó helyen elsütött kabarétréfa volt, amelyre - ritka, de van ez így - pont annyi volt bízva, amennyit egy ilyen poén elbír. Az arányérzékből ily módon jól vizsgázó Valami Amerikával ellentétben Frank Oz másfél órásra duzzasztja a takarítónős geget: az ő filmjében egy váliumos üvegcse jár kézről kézre egy temetésre összegyűlt társaság soraiban, melyben nyugtatók helyett épp ellentétes élettani hatással bíró bogyók találhatók.

Alig van a hatvanas éveknek olyan napja, ami ne szerepelt volna már valamelyik amerikai (mozgó)képeskönyvben. Fogynak a mellékszereplők is, akiknek révén újra meg újra vissza lehet térni a tett színhelyére, legyen az háborúellenes tüntetés vagy politikusgyilkosság, ami megrengette a világot.

Hál' istennek, még egy rövidítéssel beljebb vagyunk. De Niro, úgy is, mint rendező, producer és mellékszereplő, egyszer és mindenkorra tisztázza, mit takar a három betű: CIA.