Beljebb lépvén feliratok és illusztrációk avatnak be a keletkezéstörténet majdnem azt mondtam, titkaiba, de marhaság lett volna, hiszen napi konzumcikkről van szó, tehát a "nagy sztori" az általános műveltség része (azért jobb, ha felidézik nélkülem, mert a jövő héten biztos rákérdez a Vágó). A korai romantikus szakaszt letudva, aranyásók, zsebszegek, honnan jött a denim kifejezés (de Nimes; a textiliparáról bizonyára méltán híres francia városból), meg csupa fontos tudnivaló, kábé a XX. század negyvenes éveinél érünk el a mához. Ne mondják nekem, hogy hol vagyunk még Jimmy Deantől vagy Marlon Brandótól. A máma az úgy kezdődött, hogy a Levi's Strauss mellé beszállt a piacra a Lee Cooper meg a Wrangler, majd még ez meg az... Vircsaft ez az ősidők óta ugyanis. Bót.
Állnak (lógnak a falon) szépen egymás mellett a farmernadrágok, szolid terpeszben mind, ha jól számoltam, rengetegen, és olyan fene csóringernek látszanak, mint amilyenek egyébként egyenként. Az egyik szegletben például magyar lemezborítók mosolyognak ránk, hogyan is állt a munkásosztály nemes ruhadarabja a Kócbabák, a Fonográf vagy éppenséggel a Skorpió együttes tagjain. Mondjam, vagy kitalálják? Ja, persze ők a szerencsétlenek, Deanék meg az élet királyai voltak, ma is bálványok. Hát, ha eddig így láttam volna, akkor ez a többtermes turkáló elég élénk cáfolat.
Ne tévesszen meg senkit a pejoratív "turkáló" szó. Nem a kiállítást minősíti, hanem a tárgyát: félmúltunkat. Mert a tárlat az oda van rakva tisztességesen. Méri Edina rendező alapos, könyörtelen munkát végzett, a produkció úgy ismeretterjesztő, hogy közben erőlködés nélkül szórakoztató (nincs is szórakoztatóbb műfaj a tragikomédiánál) és változatos is, hovatovább magával ragadó (ja, a bánat mélységes kútjába). Az alábbi hiányérzetemről sem azért emlékezem meg, hogy felrójam az alkotónak, hanem inkább az alkalom szörnyű volta kívánja. Az összeállítás a hatvanas éveknél köt ki a hazai partoknál, amikor is mint a nyugati magánexport kitüntetett csemegéje lép elénk a farmer (az elnevezés hungarikum volta amúgy sem nagyon kérdőjelezhető meg). Viszont bármennyire számított nálunk is a fennálló kóceráj elleni lázadásnak a viselet, korántsem a Trapper volt az első magyar válasz a kor e súlyos kihívására - legfeljebb annyiban, hogy ez a műremek volt először valóban indigófestésű. Addig volt azonban kicsi, savanyú, de magyar (lengyel, brazil), alighanem kifejezetten a lúzereknek (tessék mondani, ki nem volt akkoriban az). Volt "Texas-nadrág", csinos műbőr címkéjén lasszót formázó folyóírással a névadó földrajzi fogalom. Vagy az ugyanilyen, a némafilmkorszak méltán nevetséges hősének, Tom Mixnek a szép nevével a vignettáján. A Vörös Október Férfiruhagyár nevéből fabrikált brandre (Vormer), remélem, rajtam kívül tényleg nem emlékszik senki. Vagy a behozatalból esetleg a lengyel Odrára? A brazil Leere? Nem tragikomédia ez, horror. Mind csuda remek darab, csak egy bajuk volt, hogy a torkuk véres. Vagyis nem koptak. Pedig azt az öreganyám is tudta már akkor, hogy a farmer csak úgy valódi, ha kopik. Mondott - effélékre egyébként érthetően kevésbé fogékony - nőrokon konkrétan a Szabó család című rádiószériából tudta (noha a "szappanopera" fogalmi bevezetését például már nem érhette meg), hiszen abban az újságírót adó és a Lapály utcában szövetidegen nevű Kárpáthy Zoltán (Zenthe Ferenc, megesküdnék rá) magyarázta el, hogy "bele kell állni térdig a Dunába, és egy féltéglával addig súrolni magadon, amíg kopott nem lesz".
Talán azt várták, hogy könnyek között visszarévedek a magam első jeansének romantikus beszerzési kalandjára (tangó, nyugatnémet nagynéni, Curia utca vagy amit akartok), s arra legalábbis jó lesz, hogy ki-ki előcibálja valahonnan a saját hasonélményeit. Egy frászt, csak a könnyek stimmelnek; speciel szégyellem az egészet. Ám két dologgal még adós vagyok: a tárlat egy vetítőterembe torkollik, ahol a vásznon nagyjaink vallanak az "életérzésről". Én Gidófalvy Attilánál érkeztem.
Nem is maradt más hátra az este stílusos befejezéséből, mint elballagni a közeli videotékába, és kivenni Papp Gábor Zsigmond Balatoni retró című dokumentumfilmjét (dettó a korszakról). Úgy voltam vele, hogy a felénél már biztos felakasztom magam.
Magyar Néprajzi Múzeum; március 16-ig
