"Nem az én testem" - Testünk titkai - Betegség a képzőművészetben, Ludwig Múzeum (kiállítás)

Júniusban szenológiai konferenciát rendeztek a budapesti Ludwig Múzeumban, amely során a mellrák megelőzéséről, illetve a betegség rehabilitációjáról esett szó. A konferenciához augusztus végéig egy kiállítás is kapcsolódik. Mindezek ismeretében bátran gondolhatnánk, hogy a tárlaton meztelen női melleket is bemutatnak. De mégis milyeneket? A látogatónak nem kell attól tartania, hogy csonkolt női melleket lát, bár Magyarországon a prevenciót a radikális eltávolítás jelenti, még abban az esetben is, ha - mint utóbb kiderül - jóindulatú daganatról van szó. A tb nem a mellplasztikát, hanem az adott méretre kitömött melltartó viselését támogatja. Egy olyan korban, amikor a társadalmi érvényesülés alapvető feltétele az egészséges test, nők esetében a feszes mell-fenék kombináció, könnyen belátható, hogy a problémáról még maguk az érintettek sem szívesen beszélnek. A betegség nem szégyen (hiszen nagyrészt önhibánkon kívül kapjuk, vagyis az is meghalhat májrákban, aki soha egy kortyot sem ivott), de nem is az az állapot, melynek képével - akár csak művészi célból - sokkírozni kellene a befogadót. A kiállítás kurátora egy esetben mégis kivételt tett. Aki már életében egyszer is végignézte, hogy közeli hozzátartozója testén hogyan lesz lassan úrrá a csillapíthatatlan fájdalom, végigélte dühödten és tehetetlenül, hogy nem képes szinte semmit sem segíteni, az nem biztos, hogy műalkotásként szemléli Artur Zmijewski videóját. A művész, aki általában csonkolt végtagú, illetve testi hibás (és ruhátlan) emberek részvételével alakít ki és fényképez le esztétikusnak szánt kompozíciókat, most egy csontvelőrákban haldokló fiatal lány (Karolina) néhány megrázó percét tárja elénk. A fájdalom nem verbalizálható és nem megosztható, haldoklásunk közben úgyis egyedül maradunk, a halál pedig sok esetben maga lesz a megváltás - itt most az is megsejtheti ezt, aki sosem került még ilyen helyzetbe.

Variációk melltémára

A kiállítás egyes művein felbukkanó női mellek inkább a testrészhez kötődő erotikus képzetekre utalnak. Bakos Ildikó gipszsorozatán (Zsidó menyasszony) egy női torzó látható, melyen egy férfi ujja (hol szeretettel, hol erőszakosan) belemélyed a nő mellébe. Itt a birtoklás, a nő teste feletti uralom ábrázolásában inkább a visszafogott érzékiség dominál, amely birtoklási vágy persze lehet olyan szenvedélyes, hogy a domesztikált kannibalizmusban csúcsosodjon ki. Ezen állapot kissé didaktikus bemutatására Silvia Levenson vállalkozik, aki Bon apetit! című művében két, üvegből készült mellet tálal fel egy csinos kis tányérkán. Nagy Kriszta sokszor reprodukált és bemutatott, már-már paradigmatikus művén (200 000 Ft) a művésznő félmeztelen alakját láthatjuk megsokszorozva, mindig más méretű mellekkel. A mű elsődleges olvasatát - azazhogy a felkínált mintákból nemcsak a férfiak, hanem a nők is kiválaszthatják és "megvásárolhatják" a kedvükre valót - ez esetben felülírja a "melyik az igazi", s ehhez kapcsolódva a "tükröz-e bármit a valódi" kérdése. Vagyis hogy mennyire fontos része önképünknek testi milyenségünk, annak saját akaratunkból történő, pozitív kimenetelűnek szánt művi feljavítása (szilikonbeültetés, szteroidok), vagy ellenkezőleg, meddig azonosul rohamosan leromló testünkkel a bele zárt lélek.

Éli, éli, lámmá sábáktáni

Saját testünk belseje olyan, számunkra kiismerhetetlen organizmus, amely működéséből kényszerűen ki vagyunk zárva. Chilf Mária Boncolás nélkül című rajzain a fel-nagyított szervekből, vezeték-rendszerekből, információhordozó pályákból összeálló, burjánzó makrokozmosz legfőbb jellemzője, hogy bár antropomorf, mégis borzongatóan önjáró, és az embertől elhagyatott. A lélek - hacsak nem rendelkezünk halottlátói képességekkel - láthatatlan, de legalábbis megfoghatatlan. Ezt demonstrálja igen szellemesen Konecsny Emőke munkája. Egy sötét samott-tömb belsejében bújik meg a művész negatívban elkészült portréja, amely belülről kézzel kitapogatható, de nem látható. Csakis úgy, ha az orvostudományban használt CT-eljárással felvételeket készítenek róla, ha ugyanis megpróbálnánk feltörni a testet (a burkot), azonnal megszűnne a belső (a lélek) is.

A kiállítás vitathatatlanul legjobb műveit Gémes Péter és Érmezei Zoltán jegyzi. Mindketten hosszú évekig küzdöttek gyógyíthatatlan betegségükkel, de ezt nem kell feltétlenül tudnunk ahhoz, hogy letaglózzanak minket a művek. Ahogy Gémes Péter önmagáról készült, szinte röntgenszerű fényképein az alak teste egyre áttetszőbbé, egyre megfoghatatlanabbá, légiesebbé válik (Angyal), úgy tisztul meg és fénylik fel a szellem, hogy szabadon szárnyaljon a végtelen és az elérhetetlen felé. Érmezei utolsó műve, amely ikonográfiailag a keresztre feszítés triptichonját, címében Krisztus szemrehányó kifakadását idézi meg, a művész homokba nyomódott testének gipszlenyomatairól készült. E corpusok a keresztény Megváltóban való feloldódásról szólnak, a hitről, hogy testünk elpusztulása után mégis egy magasabb rendű dolog részesei lehetünk.

Megtekinthető augusztus 31-ig