Színház

A munkafolyamat részeként

Ibsen: Rosmersholm

  • Tompa Andrea
  • 2018. július 21.

Színház

Az elmúlt másfél évtizedben nem volt olyan nyertes előadás a POSZT-on, amely ilyen kiábrándító lett volna számomra. A kolozsvári Rosmersholm meghívása és díjazásai (a legjobb előadás, a legjobb színésznő és a díszlet díját ítélte oda a zsűri) valami olyat mutat fel erről a korról és helyről, ahol élünk – és amely hely kivételesen átnyúlik országhatárokon –, amiben nem a politikai megosztottság és nyomorúság nyilatkozik meg, hanem valami egész más hatalmi struktúra. És ami sokkal nehezebben formálható, leváltható, mint egy politikai vezetés.

A bemutató körüli botrányról a megtörténte óta számos fontos írás jelent meg. A bemutatón, 2017 májusában a szünetben a rendező, Andrij Zsoldak „verbálisan és fizikailag” bántalmazta a főszereplő (most díjazott) Imre Évát, az elkövetőt ezután kivitték a színházból. Az ügyelő kihívta a rendőrséget, vizsgálat és további feljelentés nem történt. Az incidenst nehéz próbafolyamat előzte meg. A színészek, a társulat tagjai levélben fejezték ki szolidaritásukat a színésznővel. Amikor az ügy megjelent a sajtóban, a színésznő nem nyilatkozott, közölte, hogy a munkafolyamat részének tekinti a történteket. A színház igazgatója ugyan nem volt jelen akkor, később „elítélte az agressziót”, ám bagatellizálta is az eseményt minden nyilatkozatában; végül kijelentette, hogy nem történt bántalmazás.

Társulati erő volna, intézményi cselekvés, önvizsgálat nincs. A hivatalos kommunikáció, éppen úgy, ahogy a Vígszínház a Marton-ügyben, mást sem tett, mint önmagát védelmezte és fényezte. Tompa Gábor kolozsvári igazgató eufemisztikusan „szenvedélyes rendezőnek” nevezte a bántalmazót. Nyoma nincs annak, hogy megindult volna valami belső feldolgozás, tisztulás, kibeszélés – ez nem tartozik ránk, nézőkre, hiszen a mi feladatunk pusztán alázatosan a jegypénztárhoz fáradni. A két történet, Marton és Zsoldak között látszólag nincs ugyan párhuzam – azt leszámítva, hogy mindkettő színházban, hatalommal való visszaélésként történt, férfi (rendező) az elkövető és nő (színésznő) az áldozat. Vagyis jócskán vannak párhuzamok. És az is hasonló, ahogy a nagy tekintélyű intézmények a saját ügyük feldolgozásában csődöt mondtak.

A Rosmersholm aztán meghívást kapott a sepsiszentgyörgyi Reflex fesztiválra, a POSZT-ra és Vígszínházba is. Hab a tortán, hogy miközben egy ilyen kontextusban született előadás eljött a Vígbe, cserébe a Víg Marton László-rendezése elment Kolozsvárra.

„Hitem szerint az előadás létrejöttének körülményei nem tartoznak hozzá az előadás esztétikai megítéléséhez” – nyilatkozott Bocsárdi László igazgató, miután a sepsiszentgyörgyi Reflexre meghívta az előadást. (Hogy erre a közleményre miért volt szükség, hivatalosan nem tudjuk. Netán valaki kényelmetlen kérdéseket tett fel?) Hitem szerint azonban az előadás kontextusa is ránk tartozik – ha nem is az esztétikai megítéléshez, de a befogadáshoz mindenképpen. Hitem szerint a művészet nem áll mindenek fölött, nem legitimál minden eszközt. Ha nem volnának morális határok, a tudomány rengeteg mindenre választ adhatna (gondoljunk a nyelvi kísérletekre gyerekekkel), ha nem volna Btk. és nem volna erkölcs, elképesztő művészi hatásokat lehetne elérni. Ezeket a határsértéseket a színház elsősorban a performanszművészetben fedezte fel, amikor a művész a saját testén elkövetett beavatkozást mutat be. A másik teste, lelki-fizikai megalázása azonban súlyos kérdéseket vet(ne) fel. E díjesővel most e kérdések örökre elhallgathatnak.

A POSZT válogatói számára sem voltak relevánsak az előadás létrejöttének, kontextusának kérdései. „Komoly erkölcsi dilemmát jelentett, fontos művészetszociológiai szempontokat vetett fel az eset” – mondta Térey János POSZT-válogató egy interjúban. „Az alkotás, amelynek létrejötte komolyan aggályos erkölcsileg – erre példa Zsoldak kolozsvári viselkedése –, művészi hatásában igenis lehet elementáris.” „Levél a színészhez” címmel Zsoldak credót is megfogalmazott, amit legutóbb Sepsiszentgyörgyön is felolvastak. Ebben a rendező a titkok egyedüli birtokosaként jeleníti meg önmagát, ő adja át a titkot a színésznek. A színész ebben a textusban nem alkotótárs, nem személyiség, hanem test, tüdő, száj, impulzus, mindez fűzőben. Mintha valami báb volna. Kricsfalusi Beatrix egy írásban színészgyalázásnak nevezte az opust.

A POSZT-ig tartó siker azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a hatalmi struktúrákban a bántalmazás, az áldozattá válás elfogadható, elnézhető, és a műalkotás megszületéséhez képest bagatell. Ezt még maga az áldozat is gondolhatja így. Ám ez nemcsak a művészet és a nagybetűs Alkotó felsőbbrendűségét, jogainak korlátlanságát demonstrálja, hanem azt is, hogy legitim az áldozati nézőponttal való szolidaritás hiánya. Ez az a motívum, ami a #metoo mozgalom elhalásához vezetett. A #metoo halála és a Rosmersholm sikertörténete szorosan összekapcsolódik a status quóban.

*

Az előadás valóban szélsőséges állapotokba viszi a színészeket a kegyetlen színházi hagyományok nyomán. Nincs benne lélektan, hanem valami idegfeszült, nagy és vad realizmus uralkodik. Sokat és kitartóan üvöltenek (a Vígben alig érteni a szöveget), minden felfokozott, pattanásig feszült, az emberek közt semmi kapcsolat nem jön létre, főleg nem szerelem. Hatalmas térbe, reménytelen létbe vetett, tomboló figurákat nézünk. Ha van egy előadásnak idegrendszere, akkor ez a legmagasabb, legfeszültebb szint – amit nyilván színészként is borzasztó teljesítmény tartani; ezt lehet csodálni. Zsoldakot az emberből ez a zsigeri, ösztönszintű lény érdekli, akit saját zabolázhatatlan idegrendszere irányít. Erre használja, butítja le Ibsent; az emberből gépszerű, őrjöngő lény lett. Az Ibsen-dráma rendhagyó, rejtett kapcsolatról szól: egy háromszög, melyben az elhalt feleség helyére új asszony lép – lépne, de a „kapcsolat” mélyen elnyomott mindkettejükben. Az elhalt feleség itt meg is jelenik, ami meglehetősen kiszámítottá teszi az előadást.

A három és fél órában talán egyetlen örömteli pillanat van: amikor a két barát találkozik. Örömtelen a szexualitás, ami puszta csábítás és meghágás; az evés, ami hányás; tét nélküli az ima és az egykori lelkész „már nem hiszek Istenben” bejelentése. Csupa rombolás és bánat, bár nem tudom, hogy mit siratunk. A nők imádkoznak és szexelni akarnak, a férfiak elvesztették hitüket és szexualitásukat is. Ugyanakkor Imre Éván nem látni, hogy személyes tétje volna számára egy ilyen életnek vagy halálnak (számos nekifutással akar kiugrani az ablakon), itt személyességre nincs szükség. Kétségtelen teljesítmény végignyomni az előadást. Bodolai Balázs mintha intellektuálisan személyesen közelebb lenne szerepéhez, ehhez a szétment, gépies élethez. Ugyanakkor rengeteg valóban hatásos momentum van – a grandiózus, kopott díszlettől a brutális hanghatásokig (mintha egy repülőtér tőszomszédságában élnének a szereplők), minden valahogy felsebzi az érzékelést. A hatalmas hát­térajtó is brutalizált, meg is tudjuk majd, miért. Én itt nem ismerek rá a világra, hanem egy teátrálisan machinált, felkorbácsolt műviséget látok. Távolról nézem, unom, hidegen hagy. És aggaszt is az egész.

Vígszínház, május 22.

Figyelmébe ajánljuk