Balett

Amilyet a nő akar

Don Juan / A négy évszak – Feminizma

Színház

Két darab, két főszereplő, két nézőpont: az első középpontja egy kultikus férfi, a másiké pedig a kultikus nő. Az első darab egy klasszikus történet átforgatása, a másik egy klasszikus zeneműé. A érem két oldala, pontosabban a sakktábla két színe. Így fogható össze a Szegedi Kortárs Balett egyestés két koreográfiája: a Don Juan és a Feminizma.

A Don Juan igazi barokk lendülettel és minimalista díszlettel indít, amelyhez Gluck zenéje adja az alapot. A sakktáblaszerű színpadon különböző ajtók nyílnak és záródnak, ahogy a különböző nők tűnnek fel és el a Don Juan-i kalandban. Rizsporos lábak, rizsporos parókák, csupa ötlet, csupa kajla játék, éppen ahogy azt Don Juan a csábításról képzeli. Míg azonban Don Juant a közhiedelem erős és önálló karakterként könyveli el, a koreográfia itt másra helyezi a hangsúlyt: a simulékonyságra. A Hegedűs Tamás táncolta Don Juan ajtótól ajtóig, nőtől nőig szalad, s minden nő mellett olyan a férfi, amilyet a nő akar. Lépéssora és karaktere mindig változó, mindig hódításai függvénye, éppen ezért valahogy sohasem önmaga. Ebből a változatosságból adódik a koreográfia igazi játékossága: a felvonuló nőalakok mind-mind más arcát mutatják a balettnek.

S míg persze a barokk allegória, a Don Juant irányító kisördög, a kárhozatot elkerülni nem tudó, önsorsrontó ösztönlény a végzete felé sodródik, addig ott a helye a humornak is. Amikor pedig a tánc, főként a balett meg tudja mutatni nevettető erejét, az mindig külön öröm. Igazi erőt nem is Don Juan bukása, hanem Donna Anna lépéssorai visznek a történetbe Hortobágyi Brigitta előadásában. A közös táncjelenetek a koreográfia kiemelt pontjai: a szerelem és a hűség Don Juan számára meg nem tartható ígérete. Hiába minden, Don Juan számára igazi társ – metaforikusan és a táncban is – csak az őt mindig irányító ösztönlény marad. Tiszta barokk játszma, ahogy kell: mindhalálig.

A Feminizma azonban ennél sokkal elemibb, s az a könnyedség, az a tétnélküliség, amivel a Don Juan nyit, itt már komolyra fordul. Nehéz egymástól függetlenül tekinteni a két darabra, pedig mind zeneileg, mind színpadképileg, mind koreográfiailag nagyon is ellenpontjai egymásnak. A Feminizma közösségről szól, felnövésről, beilleszkedésről. Ahogy a téma, úgy Juronics Tamás koreográfiája is a klasszikus és kortárs elemek összefonódása (akárcsak a Don Juan esetében) – ez pedig tartalmilag is sokat ad az interpretációhoz. A kislány, aki sehol nem találja helyét, akit nem fogadnak be a nagyok, aki sehogysem tud bejutni a felnőttek, a nők, a férfiak vagy éppen a párok világába. A felnövéssel, önmaga változásával, a testtel, a szexualitással szembesülő, kiközösített karakter a darab a főszereplője. A szexualitás itt nem játék, hanem a mód az érvényesülésre, de ezzel együtt a sehová sem vezető zsákutca, ugyanis nem oldja fel az egyedüllétet. Míg a kislányt táncoló Pataki Noémi mindennek az ígéretét, az útkeresést, a rácsodálkozást testesíti meg, addig Szigyártó Szandra táncában már ott van a küzdelem: a közösséggel, az elvárt szerepekkel, a megfelelési kényszerrel, a kitaszítottsággal és végső soron önmagával. A játszma – legyen az barokk, legyen az allegorikus vagy éppen napjainké – nem elkerülhető. A játszmában pedig az egyik fél mindig elbukik. Sakk-matt.

Szegedi Kortárs Balett, Müpa, december 15.

Figyelmébe ajánljuk