Színház

Gothár Péter nem rendezett 2019 óta. (A TÁP Színház keretei között Takács Katalinnal és Znamenák Istvánnal színre vitte ugyan Beckett Elesettek című darabját, de azt még nem mutatták be.) Most Novák János invitálásának tett eleget. Dolgozott már korábban is a Kolibriben, 2005-ben a Darvasi László-féle Trapitit mutatta itt be. Érdekes, „mi lett volna, ha” kérdés, hogy amennyiben nem kerül körön kívülre, vajon akkor is megcsinálja-e az Ózt. Mindenesetre akár megfontoltnak és jól eltervezettnek is gondolható ez a visszatérés, hiszen e klasszikus, gyerekeknek szóló darabbal Gothár anélkül emlékezteti nézőit rendezői kvalitásaira, hogy különösebb felhajtást csinálna maga körül.

„Uraim, megtiszteltetés volt önökkel játszani!” – hangzik el kétszer is az idézet a Titanic című filmből; másodjára már egyértelműen a közös alkotás és játék örömére vonatkozik, ami valóban csak úgy sugárzik az előadásból és a színészekből. Talán éppen ennek az intenzív és pontos együtt lélegzésnek, egymásra figyelésnek köszönhető, hogy ez a sokféle eszközzel dolgozó, témájában is szerteágazó produkció, amely a francia falutól a magyar parlamentig, az érzelmestől a kiáltványszerűig ugrál, mégis magától értetődően egységesnek tűnik fel.

Zsótér Sándor negyedik alkalommal állítja színpadra a darabot – legutóbb 2012-ben tette ezt a Radnótiban. Az az előadás egyfajta kortalan érzéki utazássá formálta Bertolt Brecht drámáját. Most a decemberi olvasópróbák kezdetekor bevallotta, hogy komoly teherként nehezedik rá a szomszédunkban zajló háború, hiszen a színházaktól elvárják, hogy állást foglaljanak aktuálpolitikai kérdésekben, de szerinte ez a szöveg jóval absztraktabb üzenetet kínál a háború természetéről és a benne élőkről. Az előadás végül reagál az orosz agresszióra, bár csupán vizuális gesztusok formájában.

Néha egy könyv előtörténete legalább annyira regényes, mint a benne szereplő művek születése: kétségtelenül ez a helyzet a Karaffa című kortárs drámagyűjteménnyel, amelynek valamennyi darabja ugyanattól a kályhától indul. Az ősforrás az idén 200 éve született Petőfi Sándor rövidre szabott életének utolsó heteiben készült Caraffa című drámatöredéke.

A szerelmi háromszög intézményére a szerző rátesz két lapáttal: kedélyünket szerelmi ötszöggel borzolja. A fiú beleszeret a bájos könyvkötőbe, akivel korábban már az apja is összeszűrte a levet. Az apukába hosszú évek óta szerelmes a felesége testvére, míg a feleség megszállottan odavan a saját fiáért. A sztereotípiát, miszerint a franciák a petite liaisonok rajongói, a darab remekül igazolja.

Sűrűn alkalmazott formai megoldás, de minduntalan felveti a kérdést, hogy mégis mire jó, ha színház van a színházban. A választ közelmúltbéli előadások felidézésével keressük.

Az Örkény Stúdiója már a kezdetek óta színházi laborként is működik, ahol az alkotók teljes szabadságban hozhatnak létre az Örkény nagyszínpadi repertoárjától egészen eltérő produkciókat. Ilyen Kárpáti Péter új rendezése is, és felteszem, ilyen lesz majd áprilisban a Hat medúza egy tepsiben, Fekete Ádám rendezésében. Kockázatos vállalás e két rendezőt meghívni: színházi nyelvüket tanulni kell, egyiküké sem könnyen adja meg magát.

A Monarchia utolsó évtizedei egészen különös, kalandos életű alakokat termeltek ki.

Horgas Ádám látványos, összművészeti erőket megmozgató előadását 2020-ban mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház.

Bíró Bence dramaturg

 Sárközi Szabina, eSzínház