A Molise nevű kicsi tartomány fővárosa
Campobasso,
sújtja az összes déli átok, munkanélküliség, elvándorlás, öregedő és fogyó népesség, amelyre rátölt ugyan a balkáni háború miatt nekilódult menekültáradat, de amit ez a réven hoz, azonnal viszi is a vámon. Tehát törpe, szegény és jelentéktelen tartomány, ám mindezt olaszországi viszonylatban kell értelmeznünk. Magyarra fordítva ez közepeset és tisztes módút jelent, különben meg úgy gyönyörű, ahogy van. Kicsiben megtalálni itt mindent, amitől Itália olyan nagy szám, égbe nyúló, vad hegyláncok, méterben valahol ezer és kétezeregy között (idegenforgalmi nyelven síparadicsomnak mondják az ilyet), termékeny völgyek, olajligetek, tórendszer, szinte érintetlen természet, műemlékek az ókori romvárostól az obligát helyi csodára (két helyi süldőlánynak megjelent Szűz Mária) nem létező stílusban ráépült templomig, amely híres kegy- és búcsújáró hely. Hogy tenger van (Adria), azt már mondanom sem kell, Olaszországban minden út, ha nem Rómába, akkor a tengerhez vezet (újabban épül még egy külön út is Ausztriába). A tengeri főhely, Termoli dombra épült óvárosa minden próbát kiáll, és még egy szigetcsoport is fekszik a közelben. Molisének, amellett, hogy az isten jókedvében teremthette, megvan még az az előnye is, hogy számottevően olcsóbb, mint észak, és nem jön ide a kutya sem (a helyiek nagy bánatára). Nem számít ötcsillagos helynek, ráadásul azt hiszi az ember, hogy messze van, ami érzékcsalódás, mert Róma az, ami messze van (odáig mégis elmegyünk), és onnan már alig két óra az út. A szürke Campobasso, ha megrázza magát, fel tud mutatni egy teljesen ép longobárd erődöt a népvándorlás idejéből, két őskeresztény bazilikát és egy reneszánsz várat. Nem messze tőle Saepinum ókori városának nem is olyan romjai, erdők, mezők között, patakparton, akár a Forum Romanum kicsiben, templommal, amfiteátrummal, lakóházakkal, diadalívvel, fürdővel, mindennel, ami kell, és hihetetlen, de a tömegturizmus korában és egyik célországában itt csak gyíkok napoznak a fehér kövek között, és a zajt a lombzúgás jelenti, meg a kabócák ordítása a csalitban. Pontosan azt az élményt találni meg pár házzal odébb, melynek a kedvéért itt ragadtak a múlt század híres angoljai.
Már Arezzóban is jól tartottak minket, drága szálloda, dús svédasztal, nyolcfogásos ebédre tízfogásos vacsorák. De a déli traktátus mindent felülütött.
Mindig viszketett nekem végigkóstolni Olaszországot. Most megvolt. Hogy az olasz kosztnak nem a Pizza Hutban és a mifelénk ismert
veronai felvágott
meg milánói spagetti vidékén ringott a bölcsője, azt azért sejteni lehetett. Tán azt is, hogy olasz konyha csak külországban létezik, itt csak olasz konyhák vannak. Ezekből most napi kettőt volt alkalmunk megtapasztalni, a magashegyi kolostor refektóriumától az elegáns halvendéglőig, a szigorúan lokális kifőzdétől a kastélyszállóig terjedt a skála, és miután délben és este végigmentünk a hideg előétel, meleg előétel, főétel, saláta, sajt, gyümölcs, desszert soron, hozzá pezsgő, borok, záróakkordként kávé és likőr, az már igazán nem okozott gondot, hogy reggeli és ebéd vagy ebéd és vacsora között elfogadjuk a felkeresett helyeken körbekínált frissítőket és könnyű falatkákat. A gondot az okozta, hogy e temérdek ételből szinte mind vonzó volt, kóstolás után pedig kiderült, hogy még íze is van.
A legnagyobb rejtély, hogyan tudja az ember, aki otthon elműködik napi két szendviccsel, két liter kávéval, negyven cigarettával, és még hízik is tőle, kiállni ezt a próbát. Az időtényező teszi. E sokfogásos étkezések órákig tartanak, az ebéd belenyúlik a délutánba, a vacsora a késő éjszakába. A fogások között rendre hosszabb szünetet tartanak, amelyet dohányzás, borozgatás és kedélyes asztali beszélgetés tölt ki. És mivel mindig más volt az ülésrend, ezeknek az ejtőzéseknek a során ismerkedtünk meg egymással mi, a meghívottak (mindössze hatan jöttünk délre, mindenki más nációból), illetve kísérőink és vendéglátóink, akik változó számban, de többnyire kétszer annyian voltak - köztük egy Raffaello.
Raffaele a sofőrünk volt, azt a nagy luxusbuszt vezette, amelyben elszórtan lézengtünk, míg kísérőink több személyautóval követtek minket, illetve szálláscsinálóként jártak előttünk. Raffaele az a déli típus, amilyet filmekből ismerünk, kicsi, ám annál sűrűbb, barátságos, ám roppant méltóságteljes. Ördögien jól vezetett, és közben rádiótelefonon intézte annak a városkának az ügyeit, amelynek a polgármestere. Mivel arrafelé nem divat, hogy a sofőr a térdére tett kislábosból kanalazza a maradékot a konyhán, Raffaele ott ült velünk az asztalnál, és a különféle helyek önkormányzati embereivel lázasan vitatta a közigazgatás aktuális kérdéseit, különös tekintettel a kormány szemét adópolitikájára. Ez a kis ember még a délnél is jobban tetszett, szerencsémre jó emlékei voltak budapesti útjáról, ahol egy pianóbárban nagy sikert aratott olasz dalok interpretálásával. Tőle tudtuk meg, hogy Molisének híres élelmiszeripara van, kivált tésztában, kolbászban, mozzarellában és olajban erősek, de az itteni borok sem maradnak el a nagy márkáktól. Ennek bizonyítására elvitt minket a helyi termelők kantinjába, ahol elképesztően olcsó, és mint itthon kiderült, valóban húzós borokat árultak. Különprogramként végighajtott velünk hegyoldalba települt városán is, úgy hívták,
San Massimo,
ahol a misére gyülekező lakosság lelkesen integetett választott vezetőjének.
Derekasan álltuk a kosztot, igaz, ahogy a napok múltak, egyre nehezebben, de addigra már mindenkinek megvolt a módszere. A magam részéről a főételt és a süteményt blicceltem el (kivéve ha hal, illetve fagylalt jellegű volt), és az előételekre, sajtokra, italféleségekre koncentráltam fogyatkozó erőimet.
A hét végére kicsit belerokkantunk a tömény programba és a túláradó vendégszeretetbe; helyről helyre cipeltek bennünket, és érthető módon mindenhol ki akartak tenni magukért. Csak akkor jutottunk lélegzethez, amikor az utolsó este megfogyatkozott csapatunk magára maradt egy amerikai hotellánc római tagozatában, ahol annyiba kerül egy éjszaka, amennyiből szerényebb utazó egy hétig is kihúzná. Vicc is indulhatna így: az amerikai, az orosz, a magyar és a lengyel... Vacsora ezúttal nem volt, bár sokórás ebédünk még több volt bennünk, mint puszta emlék. Búcsúitalok mellett egy olcsó bárban tanácstalanul néztünk egymásra: végül is hogy csöppentünk mi ide. A chicagói utazásszervező állította, hogy tőlük ugyan senki nem fog Molisébe jönni, a dollár legatyásodott, nem nagy buli és nem is divat már az óvilágba utazgatni, legfeljebb a menő olasz városokba repül el pár gazdagabb sznob. A lengyel egy vidéki politikai laptól jött, a tizenkilenc éves orosz kislány sem tudta, ő csak egyetem mellett vállalja néhány csoport moszkvai kalauzolását. Az sem igen várható, hogy e mű nyomán tódul majd délre a sok pénzes magyar turista.
Csak annyi biztos, hogy nekem végem. Tizenhárom éve, egy ljubljanai utazás terven kívüli végakkordjaként láttam meg először az Adriát. Leültem egy vasbakra, és közöltem, hogy amíg egy fillérünk is van, én nem mozdulok innen. Vérig voltam sértve. És kikértem magamnak az egészet. A rövidlátó Zsigmondot, aki annak idején hagyta, hogy Nápolyi László eladja Zárát egy tál lencséért. Trianont, amellyel elveszett Fiume. A honfoglalóknak mindig nagy tisztelője voltam, ha nem indulnak be, még ma is abból élnénk, hogy beszolgáltatjuk a nagyorosz szerveknek a szakócával ejtett vadat s halat. Kár, hogy nem mentek még egy kicsit tovább. Ha nem nyugatnak, hát délnek. Ennél reumásabb akkor sem lehetne a nemzettest, ha reggelente egy tengerparti lakótelepről indulna gályázni.
Campobasso előtt azzal áltattam magam, hogy még két-három út, mert a nápolyi öblöt meg
Szicíliát
azért látnom kell, és Olaszország lejátszik. Hébe-korba elnézhetünk még arrafelé nosztalgiázni, de most már eljött az ideje a nyugati kalandozásoknak, és azt sem volna érdektelen szemügyre venni, amik újabban a közeli szomszédságban történtek. Végre is nem csak Itália van a világon. Erre most kiderül, hogy a letudottnak vélt vidékek tele vannak apró betűs meg a térképen ki sem írt helyekkel, és itt van még Molise, sőt molisék, ahol simán el lehet tölteni két hetet úgy, hogy közben már a visszatérést tervezed. A dél egy véget nem érő utazás, ami csak északon fejezhető be. Egy tanácsot adhatok, mármint annak, akinek még nem késő: kétszer is gondolja meg, merre veszi az irányt.
Bori Erzsébet
