A halálgyárak specifikumai helyett a bezártság, a menekülés és a kétségbeesés egyetemes képei jelennek meg, és ez az általánosítás a közhely felé viszi az előadást. A barakkmesének kilenc alakítható palánk szolgál fő díszletül, amely hol a börtönök ajtaját szimbolizálja, hol a vágyak kapuját, amelyen csak képzeletben léphetnek ki a táncosok. A szereplők fizikai színházat játszanak a felfüggesztett fatáblákon és a köztük lévő résekben mászkálva, a földön pedig Graham-tánc, illetve balettos elemekből álló táncház zajlik (művészeti vezető és koreográfus: Rami Be'er). Néha akadnak jól megragadott pillanatok, például amikor a fiúcsapat egy géptestté összeállva mozogja el a monoton időt. De a koreográfia sokszor csak kullog a Laibach-, Stockhausen- és Kronos Quartet-darabokból összevágott, igen kemény zenék után. A túl "szép" jelmezek, a díszes mozdulatok inkább a távolságtartást jelezték számomra a gondolati vizsgálódás helyett. Kicsit lehangolódtam akkor is, amikor konstatáltam, hogy a Müpa és a világ progresszív kortárs tánca jó ideje nem talál egymásra, még egy-egy ünnepi alkalomkor sem. Vajon miért van kiváltságosabb helyzetben az opera vagy a rockzene?
Müpa, január 5.
