Tánc

Kibbutz Contemporary Dance Company

  • - sisso -
  • 2014. február 23.

Színház

A Kibbutz Contemporary Dance Company a holokauszt-emlékév nyitóeseményeként adta elő Aide Memoire című, húszéves darabját. Az egykor amatőr társulat - amelyet a libanoni határ közelében fellelhető Ga'aton kibucban alapított Yehudit Arnon 1970-ben - az erőszak ellen demonstrál, és szándéka szerint a holokauszt fiatalabb generációkra gyakorolt hatását vizsgálja az előadás során.

A halálgyárak specifikumai helyett a bezártság, a menekülés és a kétségbeesés egyetemes képei jelennek meg, és ez az általánosítás a közhely felé viszi az előadást. A barakkmesének kilenc alakítható palánk szolgál fő díszletül, amely hol a börtönök ajtaját szimbolizálja, hol a vágyak kapuját, amelyen csak képzeletben léphetnek ki a táncosok. A szereplők fizikai színházat játszanak a felfüggesztett fatáblákon és a köztük lévő résekben mászkálva, a földön pedig Graham-tánc, illetve balettos elemekből álló táncház zajlik (művészeti vezető és koreográfus: Rami Be'er). Néha akadnak jól megragadott pillanatok, például amikor a fiúcsapat egy géptestté összeállva mozogja el a monoton időt. De a koreográfia sokszor csak kullog a Laibach-, Stockhausen- és Kronos Quartet-darabokból összevágott, igen kemény zenék után. A túl "szép" jelmezek, a díszes mozdulatok inkább a távolságtartást jelezték számomra a gondolati vizsgálódás helyett. Kicsit lehangolódtam akkor is, amikor konstatáltam, hogy a Müpa és a világ progresszív kortárs tánca jó ideje nem talál egymásra, még egy-egy ünnepi alkalomkor sem. Vajon miért van kiváltságosabb helyzetben az opera vagy a rockzene?

Müpa, január 5.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.