"Nem a karriertörténetem része"

Seress Zoltán színész, a Bárka Színház új igazgatója

  • Kovács Bálint
  • 2008. január 24.

Színház

Öt éve a Bárka Színház társulatának tagja. Január 16-án a Józsefvárosi Önkormányzat képviselő-testülete őt nevezte ki a Bárka igazgatójának.

Magyar Narancs: Hónapok óta beszédtéma a társulaton belül és kívül, hogy az önkormányzat meg akarja szüntetni a színházat. Egyesek tudni vélik, múzeum lesz a helyén.

Seress Zoltán: Az én megbízatásom jelen pillanatban kettő plusz három évre szól - azaz az önkormányzatnak szándékában áll meghosszabbítani a két évet, de ezt persze nem lehet tényként kezelni -, ennek alapján azt tudom mondani, hogy két évig biztosan nem fogják bezárni a Bárkát. Mi több, az önkormányzat előterjesztésben jelezte azt is, hogy fennmarad a jelenlegi jogviszony, azaz a színház jelentős része az önkormányzat tulajdonában marad. A múzeum egyébként szép gondolat - boldog lennék, ha a Bárka mellett működne egy színházmúzeum, sőt, ha felkérnék a társulatot, hogy segítsen egy színvonalas tárlat kialakításában. Abban viszont természetesen nem fogok részt venni, hogy ez a Bárka helyén menjen végbe. Maradjunk abban, hogy ez csak pletyka.

MN: Amikor Alföldi Róbert 2006-ban átvette a színház vezetését, első dolga volt átnézni a költségvetést. Ön mivel kezd?

SZ: Szerencsére nekem ezzel már nem kell foglalkoznom; a Bárka kifizette minden tartozását - ez nagyon megnyugtató. Ahogy az is, hogy az önkormányzat garantálta azt a támogatást, amiről korábban is szó volt - amihez még hozzá kell számolni az állami támogatást is.

MN: Milyen összegekről beszélünk?

SZ: Az állam 200,4 millió forintot ad, az önkormányzat pedig további 64 milliót. Ez természetesen nagyon szűk keret, ha figyelembe vesszük, hogy a színház nagyjából száz embert foglalkoztat, ám még hozzá lehet csapni a saját magunk termelte összeget - ez tavaly a támogatás 30 százalékát tette ki, ami nagyon derék eredmény egy olyan színháztól, ami akkora hendikeppel indult, mint mi - és a további támogatásokat. Nekem tehát nem kell a fejemet vakarva azon gondolkodnom, hogy is tudnánk feltápászkodni. Pénzügyekkel annyiban kell foglalkoznom, hogy szigorúan meg kell néznem, mire, mennyit és milyen konstrukcióban költünk.

MN: Van financiális tapasztalata?

SZ: Nincs, nem is akarom megjátszani, hogy van. Annyira értek a pénzhez, mint a legtöbb állampolgár.

MN: Színigazgatóként nem lenne mégis szüksége rá?

SZ: Nem akarok ebbe beleszaladni. Azt szeretném, hogy olyan gazdasági vezető álljon a színház élén, akinek bármikor hátat fordíthatok, akiben - és ezen lehet mosolyogni - vakon megbízhatok. Persze az egyszemélyi felelős én leszek, nekem kell a szerződéseket aláírni, így a szó szoros értelmében nem fordíthatok neki hátat - ahhoz azonban értek, hogy megkérdezzem, ez miért ennyibe kerül, és miért nem annyiba. Ahogy ahhoz is, hogy ha valamilyen összegben, árban megállapodunk, ahhoz körömszakadtáig ragaszkodjak.

MN: Színházak igazgatói székébe legtöbbször rendezőket ültetnek - talán, mert nekik van gyakorlatuk egy-egy társulat mozgatásában. Ön eddig csak egyszer rendezett, egy operettet az Újvidéki Színházban - nem fog hiányozni a tapasztalat?

SZ: Ez nehéz kérdés. De ha hiszek benne, és minden erőmet és energiámat bele is fektetem, hogy a Bárkán létrejöjjön egy erős alkotói közösség - akkor az megszülethet anélkül is, hogy letegyem itt a rendezői névjegyemet. Lehet, hogy az élet bebizonyítja az ellenkezőjét, és az is lehet, hogy az okosok és tapasztaltak azt mondják, hogy "nézd csak meg a valamirevaló színházakat, ott mindig rendezők az igazgatók" - de erre ironikusan azt mondom, hogy nem akarom a Bárka társulatát azzal terrorizálni, hogy megpróbálom lebonyolítani velük életem második ilyen kísérletét. Egyszer végigcsináltam, és kiderült, hogy nem az én személyiségemnek való. Akkor minek? Persze szakmailag is foglalkoztat az igazgatóság, de azt gondolom, ez nem a karriertörténetem része - engem most tényleg az érdekel, működnek-e az elképzeléseim.

MN: Hogy megvan a bizalom a társulat és ön között, az a színészekkel beszélgetve kiderül. De nem túl nagy ez a bizalom? Ha szükség lesz rá, nem lesz nehéz valakit kirúgni, akivel öt éve együtt játszik?

SZ: Mind a két félnek tudnia kell, hogy mennyire más ezen az oldalon ülni. Azt gondolom, hogy az igazgatóságot ajándékba kaptam, és szeretném is jól csinálni - de pusztán jósággal nem lehet, és ebben nincs semmi ijesztő. De azt elmondtam a társulatnak, hogy innen csak az távozik, aki maga úgy dönt, hogy feláll és elmegy. Ez a társulat megérett rá, méltó arra, hogy együtt maradjon. Ugyanakkor azt is elmondtam, hogy mindenkivel le kell ülni megbeszélni, hogy kinek mire van szüksége - a szigorból adott esetben nem fogok engedni, akkor sem, ha kellemetlen lesz. A társulat hallott már ordítani - bízom benne, hogy nem lesz meglepő, ha valamiben szigorú vagy keményfejű leszek.

MN: Mivel a Bárka Színház Kht. társasági szerződése, valamint az önkormányzat szervezeti és működési szabályzata lehetővé teszi, ön nem pályázaton nyerte az igazgatóságot. Az egyetértés teljes volt az önkormányzat, Alföldi és a társulat között, így nincs "rákényszerítve", hogy egy később is ellenőrizhető, részletes programmal rendelkezzen.

SZ: Először is - az önbecsülésem érdekében - el kell mondanom, hogy a megválasztásom jogilag tiszta volt, a szavazáson 24 igen szavazattal, ellenszavazat, sőt tartózkodás nélkül választottak meg. Ez nagyon fontos. Másrészt: ha azt gondolom a kinevezésről, hogy szakmailag bármi alól felment, akkor ostoba vagyok. Ha túl leszek az első nehéz és sűrű időszakon, leülünk az addigra remélhetőleg már összeállt stábbal, és megpróbálom megmutatni nekik, hogy valóban van valamilyen elképzelés a fejemben. Az igazgatásban elsősorban éppen ez érdekel: hogy ha eszembe jut valami, azt levizsgáztassam mások előtt, és kiderüljön, hülyeség-e vagy sem. Szeretnék a gondolataimból kis szeleteket két-három évre előre leírni, különben megadom magamnak a sanszot, hogy falazzak, hogy mellébeszéljek. Szeretném megmutatni, hogy előre gondolkodom arról, minek kéne itt lennie két-három év múlva.

MN: És minek?

SZ: Budapest színházi életében nincs igazán jelen a 14-18 éves generáció. Azt szeretném, hogy ideszokjanak, a Bárka legalább olyan fontos randevúhellyé váljon, mint mondjuk egy McDonald's - persze nem éppen úgy. Szeretném, hogy mire abba a korba érnek, amikor már úgysem lehet arra nevelni őket, hogy színházba járjanak, és mit is keressenek benne, addigra már ne kelljen ezzel piszkálni őket, és elmondhassuk, hogy mi ezen dolgozunk négy-öt éve.

MN: Hogyan szeretné ezt elérni?

SZ: Van egy mondás, hogy a háborúban a legjobb hadvezér is csődöt mond, ha nincs pontosan kijelölve a politikai célja. Magyarul: ebben a pillanatban tudom, mi a végcél, tudom, hogy ehhez kell eljutnunk - ezenkívül viszont sok még a kérdőjel. A levegőbe pedig nem szeretnék beszélni.

MN: A Józsefvárosi Önkormányzat 1996-ban, amikor megalapította a Bárkát, elmondta: szeretnék, ha a színház emelné a kerület kulturális súlyát. Ön most a kinevezésekor beszámolt arról, hogy szeretne a kerületről szóló drámákat íratni. Ez politikai nyomás hatása?

SZ: Ez a vágya mindig is megvolt az önkormányzatnak, és persze most is előkerült - de azt gondolom, a fenntartónak ez a kívánsága teljesen természetes. Sőt, azt is mondhatnám, mi sem egyszerűbb a teljesítésénél. Ez azonban nem volna egészen igaz - mert egy dolog íratni egy színdarabot, kifizetni, megrendezni, majd bemutatni; de ehhez még egyet s mást hozzá kell tenni, hogy értelme is legyen. Csak azért nem érdemes színházat csinálni és darabokat íratni, hogy megtöltsük a repertoárt - kell valami plusz is.

MN: Tervei között szerepel az is, hogy több zenés előadás legyen a Bárkán.

SZ: Úgy gondolom, nem kell belemenni a budapesti zenés színházi élet körüli bozótharcba, már csak azért sem, mert sem pénzünk, sem infrastruktúránk nincs arra, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, mint az Operett vagy a Madách. Az viszont nem kérdés, hogy zenés darabnak lennie kell a színház repertoárján.

MN: Miért olyan egyértelmű ez?

SZ: Mert a zenés színdarab a színház csúcsa: bitang nehéz műfaj, borzasztó nehéz jól csinálni. Másrészt a nézőknek látniuk kell, hogyan lehet máshogy bemutatni a drámai konfliktusokat - olyan ez, mint az egyoldalú sportoknál: minden jobbkezes teniszező edz a bal kezére is, különben deformálódik a teste.

MN: Nem fél, hogy a törzsközönség azt mondja majd: "ha zenés színházat akarok, elmegyek az Operettbe"?

SZ: Ezt nem fogják megkapni az Operettben. Aki oda akar menni, menjen - de ott nem azt fogja látni, amit itt. Hangsúlyozom, műfaji, nem pedig minőségi különbségekről beszélek: a Bárkában egy másfajta, "klasszikusabb" zenés színház lesz, az, amit valamilyen szinten már a Koldusopera vagy még inkább az Ahogy tesszük képvisel.

MN: Elmondta a társulatnak azt is, hogy szorosabbra fűzné a viszonyt a színművészeti egyetemmel, elsősorban a mozgás tanszékkel?

SZ: Hezitáltam, hogy elmondjak-e olyasmit is, ami nem száz százalék, még csak nem is hetvenöt. Aztán úgy döntöttem: ami már egy kicsit is több mint ötven százalék, azt elmondom, hogy egyértelmű legyen: vannak terveim. A színművészeti pályakezdés előtt álló növendékeit - kár szemérmeskedni - el kell adni. Az egyetem működő, ám zárt rendszer, így ha kimozdítunk innen egy-egy előadást, az nekik is jó. Meg nekünk is: nagyon kevés kísérlet van az országban arra, hogy megjelenjen a mozgásszínház, a fizikai színház a "prózai" színházakban is. Holott ez egy fantasztikusan izgalmas dolog.

MN: Jelenlegi megbízatása 2010. február 28-ig tart, amit az önkormányzat meghosszabbíthat három évvel. Mi lesz, ha letelik az öt év?

SZ: Csak álmodozni tudok - de nem baj, álmodozni isteni. Öt év múlva én ötvenegy éves leszek - könnyen lehet, hogy addigra lesz egy 25-30 éves valaki, akinek azt tudom mondani: csináljuk együtt. Akitől később meg lehet kérdezni: nem akarsz még többet vállalni? Tudom, milyen fontos egy nagyapafigura, ahogy azt is tudom: rossz, hogy a nemsokára megszületendő gyerekemnek nem lesz egyik oldalról sem nagyapja. Mindig borzasztóan becsültem azokat az öregeket, akik még idős korukban is alkotni tudtak - így Andrzej Wajdát is, aki nyolcvanévesen is csavart egyet magán, és megcsinált még egy filmet. ' is azt mondta: ezzel az apjának tartozott. Én nem akarom megjátszani a nagy öreget, talán nem is tudnám, de azt gondolom, hogy ha a folytonosságot, a tradíciót ilyenformán meg lehet valósítani, az nagyon jó. Miért kell a fiatal színházi alkotóknak házalniuk, addig kopogtatniuk, amíg bele nem fáradnak? Miért ne lehetne ezt valahogy másként - támogató és támogatott együtt? Ezekkel az álmokkal szemben áll egy ironikus megjegyzés, egy általam nagyon kedvelt színidirektor mondta nekem öt évvel ezelőtt, a kecskeméti színház igazgatásáért benyújtott pályázatom kapcsán: "Zoli, én nagyon szeretném, ha te a színházi életbe mint kitűnő színművész és becsületes ember vonulnál be - és nem mint színházigazgató."

A magányos bolygó

Egy régebbi interjújában nevezte így magát; nem akar megfelelni sem a többi színésznek, sem a rendezőnek, sem az igazgatónak - csak saját magának. 1962-ben született Kiskunfélegyházán, a Színművészeti Főiskolát Marton László osztályában végezte. Végzősként Danceny lovagot játszotta a Vígszínház Veszedelmes viszonyok című előadásában - 20 évvel később Valmont-t adja az Új Színházban. A Vígszínház után a Művész (később Thália) Színházhoz szerződött, s volt még társulati tag a Miskolci Nemzeti Színházban, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, a Szegedi Nemzeti Színházban és a Szolnoki Szigligeti Színházban. 2003 óta a Bárka Színház tagja. Játszott Ivanovot, Platonovot, Ivan Karamazovot, Hlesztakovot és Peacockot, de sok filmben is szerepelt, így a hamarosan a mozikba kerülő Alföldi-féle Nyugalom-adaptációban is. Egyetlen rendezése az Újvidéki Színház Fekete Pétere volt 2004-ben. 2000-ben Jászai-díjat kapott, a Bárka közönségének szavazatainak alapján 2006-ban és 2007-ben is elnyerte az Ararát-díjat. Öt éve sikertelenül pályázta meg a kecskeméti Katona József Színház igazgatói székét.

Neked ajánljuk