Színház

Színházi férfiak

Pintér Béla: Ascher Tamás Háromszéken

  • Tompa Andrea
  • 2018. február 11.

Színház

Nem emlékszem, hogy találkoztam volna olyan előadással, ami dafkéból született. Emlékeztetőül: A bajnok bemutatója után egy akkor még erősen kormánypárti lap számonkérte a szerző-rendezőn, Pintér Bélán, hogy miért a (kormánypárti) politikus magánéletéről készül darab, miért nem inkább a színigazgatóéról.

Ahogy A bajnok állítólagos mintaszereplőinek története, úgy Máté Gábor magánélete is a bulvárból ismert, ha egyáltalán. Pintér új darabja tehát rengeteg allúzióval, előtörténettel, kulcsfigurával van tele, olyan, mint egy kulcsregény – drámában. A kulcsregényről ezt olvashatjuk A magyar nyelv értelmező szótárában: „támadó élű, szatirikus regény, amelyben az író, kitalált nevekkel leplezve, élő és ismert alakokat szerepeltet, s amelyben az olvasók számára lehetséges a személyek azonosítása”. Van néhány kulcsom, ám a legtöbb inkább hiányzik; például nem ismerem eléggé a kaposvári színház múltját, ahogy egyesek magánéletét sem; de láttam már Ascher Tamást civilben, és tudok ezt-azt „Kolozsvásárhelyről”, ahol a darab egy része játszódik, ha nincs is ilyen egy hely a térképen, csak kettő vagy sok.

Pintér Béla műveinek legjobbja kétszer hat, egyszer rövid távon és azonnal, és ideális esetben van egy hosszú távú hatása, a „mélyebb értelem”; ez utóbbi most azonban nem nagyon hámozható ki. Pintér most meghatározatlan korszakba kalauzol, és elsősorban talán a színházról akar elmondani egy történetet, bár bizonytalan vagyok, hogy tényleg arról-e, vagy inkább az emberekről, vagyis férfiakról. Ál-Kaposváron vagyunk, vagyis „a Kaposa” a színhely, ami egyszerre utal Kaposvárra és a Katonára, mindenesetre az ifjú titán Ascher Tamás még nem rendezte meg a Három nővért. Időben nagy fesztávú előadás íródik, több évtizednyi történet besűrítve, bár a szereplőkön nem látszik az idő, csak a referenciális olvasatban: a nagy múltú Kaposa széthull, és holmi határon túli mellényes-mentés fazon foglalja el; ebből a 2010 utáni nagy térfoglalásra következtethetünk, és arra, hogy egy legendának vége. Efelett kissé gyorsan átlibben az előadás, nem ez a központi kérdés; ezekről a drámai végekről, például a kaposvári színház hanyatlásáról aligha lehet két percben beszámolni.

A színpadon valós szereplőket testesítenek meg a színészek, elsősorban férfiakat: Ascher Tamás, Máté Gábor, Bezerédi Zoltán, Pintér Béla a hősök. Az egyszerre két színész (Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs) által alakított színigazgató azonban nem Babarczy László, nem is Zsámbéki Gábor, hanem a fiktív Tabajdi Sándor; s mert ketten adják őt, eléggé elidegenített, és ez jó is így. Az est zseniális komikus alakítása Keresztes Tamásé, aki Aschert játssza; Keresztes átváltozóképessége döbbenetes: ideges, fölényes, ördögi, szeretetteli és okos(kodó), csúfondárosan ironikus. De mit láthat az, aki sosem találkozott Ascherrel? Pusztán egy remek karakterfigurát. Fekete Ernő szelíd, mint Máté Gábor, kevesebb megfogható és felismerhető jeggyel; izgalmasabb volna, ha Máté játszaná; Bezerédi Zoltán pedig saját magát alakítja. Kissé összekuszálódik a problémafelvetés számomra, hogy ki és hogyan alakít(son) valós szereplőket ebben a mégiscsak hagyományos keretben, a fontosabb kérdés inkább az lesz az est során: miért? Ezzel a válasszal adós marad az előadás. Máté Gábort sokkal izgalmasabbnak és „meztelenebbnek” láttam akkor, amikor ő maga formált személyesre bizonyos alakokat.

Pintér pergő történetet ír, mint mindig: a három (még csak leendő) színházi nagyágyú „Kolozsvásárhelyre” látogat színészi tréninget tartani. Pintér Béla alakítja az erdélyi rendezőt, ismerős rossz rövid hangsúlyozással beszélnek ottani magyarjaink, és fura nyelvjárásban. Kiváló alkalom a magyar–magyar viszonyt kicsit vesézni, bár mintha az anyaországiak többet röhögnének a határontúliakon, mint fordítva, de engem nem zavar. Démoni román figurák is felbukkannak, több „színház a színházban” momentum is lesz: a kolozsvásárhelyiek Anyegint játszanak, a kaposiak majd az ifjú titán, a hosszú hajú és izgága Pintér Béla besegítésében és ötlete alapján a népies Három nővért Máté Gábor rendezésében, melyről kiderül, hogy éppen ez inspirálja (majd) Aschert. Sok-sok néptánc, népdal at the best, vagyis rendesen előadva, nekem ez kedvemre van, főleg a Katonában, ahol ennek nincs hagyománya; és versbeszédben, rímes alexandrinusokban szólnak, ha nem tévedek, molière-es ízzel.

Fel- és ráismeréseim okán is jól szórakozom: hát ilyenek ezek a remek színháziak, így szívatják, oktatják egymást, és a kivitelezésben is sok élvezetes van, az iróniát valami mindig feljebb tudja csavarni. Azonban éppen ez a szórakoztató színházi, azonnali hatásra építő nyelv az, ami könnyen, gyorsan elpárolog. Ebből a rétegből kevés marad meg; az önreferenciális búgócsigázás mindenképp, ami az egykori ascheri Három nővér híres jelenetét továbbértelmezi. Pintér Béla saját fizikai önmagával és színházi nyelvezetével önironikus, magát lánglelkű, tehetséges ifjúnak, szerethető, törtető, de ártatlan legénynek látja (Dankó István játssza szelíden és humorral).

Ezek a férfiak elszeretik aztán a Léda nevű erdélyi színésznőt, és az előadás új vizekre evez: személyes élettörténet kezdődik. A színésznő alakja fiktív, a férfiak konkrétak. Tanulságos, hogy négy valódi férfi közéleti figura van a színpadon, miközben egyetlen nő sincs köztük; ez maga a magyar (kissé túlságosan reflektálatlan) színháztörténet. Az előadás második feléből marad az emberi dimenzió, a Jordán Adél Lédája által megélt dráma, aminek szépsége, mélysége van; Jordán gyönyörűen játszik.

De sokasodnak az (írói) dilemmák bennem. Léda a Kaposában folytatja pályáját és válik igazi áldozattá; talán az is érdekes, hogy az „erdélyi” ártatlan, naiv lány az „anyaországi” rendezők áldozatává, zsákmányává válik, s hogy emögött milyen gondolkodási toposz húzódik. Ám olyasfajta etikai kényelmetlenség kezd zavarni, ami A bajnokban nem volt meg, hiszen ott nem voltak nevesített és felismerhető karakterek, csupán típusok, most viszont ezt zavarba ejtőnek gondolom. Mi közöm e rendezők vagy bárki valós, közéleti ember magánéletéhez, közös nőügyeihez, abortusztörténeteihez? Mindaddig, amíg színházi arculatukat, művészi pályájukat, gondolkodásukat tematizálja az előadás, ez az etikai dilemma nem merül fel, hiszen ezek bizonyos értelemben színháztörténetileg is hozzáférhetőek, a művészi pályák nyilvánosak, ez az, ami „ránk tartozik”; a magánélettel azonban akkor sincs dolgom, ha azt valamely újságíró színre vinni javasolta (ami már akkor is ostobaság volt). Még ha a bulvárban ezek a történetek a nyilvánosság előtt zajlanak is (tudható, hogy Máté Gábor volt felesége írt a ma­gán­életükről, kérdés, mennyire történt ez a férj szíves hozzájárulásával), ez itt, elvileg, több mint bulvár. Vagy talán a bulvár már egyre kevésbé válik el a nem bulvártól, mert leg­inkább ez a félelmem. Ahogy ezen a történeten gondolkodom, inkább úgy érzem, nem volnék sem Máté, sem Ascher helyében, mert nem bátornak, inkább feleslegesnek gondolom ezt a betekintést a magánszférába, még ha ez a történet jószerével fikció is. És a jó Háromszéken még egy pálinkás ámokfutás is megadatik hőseinknek, van művész, akit le is kell cserélni, mert kiitta magát munkaköréből. Az alkohol is olvasható referenciálisan, vagyis ahogy Bezerédi Zoltán mondja, mintha az ő személyes története volna, amiről másutt is beszélt már, itt egy rövid mondatban referál csak róla. Csakhogy az nem tartozik ránk, vagy nem így: tapasztalata nem adódik át, nem „megosztás” történik, nincs mélysége, valódi személyes tartalma, legfeljebb hírértéke van. Mint a bulvárban.

Katona, 2017. december 17.

Figyelmébe ajánljuk