A Bécsi út belső szakaszán, közvetlenül a Szépvölgyi út után állunk meg, ahol a kilencvenes vagy a nulla-nullás években "Krúdy ihlette" városrehabilitáció zajlott - a magunk részéről ez mindennek az alja. A kivitelező megannyi "ékszerdobozt" álmodott a placcra - sikerült is olyan hatást elérnie, mint alpesi házzal az Alföldön vagy székely kapuval a Nagy Lajos király útján. Ennél azonban sokkal nagyobb baj, hogy erre a patyomkinkodásra rátelepült egy voltaképpen vállalható szolgáltatóipar, sőt a közönségsiker sem maradt el.
Isten látja lelkünket, megpróbáltuk, hogy itt keressünk vendéglőt - találtunk is -, de valahogy elment az étvágyunk. Akkor már inkább a sűrű Lajos utca, ami legalább jellegtelen. Különben is, itt van a Régi Sipos, legendák keringenek róla, és nem is csak amiatt, hogy több mint nyolcvan éve áll a halrajongók szolgálatában. Sajnáljuk, hogy az időjárás miatt a kertész lest (a Régi Sipos igazából halászkert) mellőznünk kell, így a jó ízléssel berendezett, füstmentes belső marad meg emlékezetünkben, ahol természetesen akvárium is helyet kapott.
Vasárnap kora délután alig van szabad asztal, a rutinos felszolgálók pontosan úgy működnek, ahogy efféle tradicionális helyen illik: profin, kissé fennhéjázva, az intimpistáskodást mellőzve. Az étlapon legfeljebb a vízi vonalon akadnak érdekességek; a libaleves maceszgombóccal egyszerűen jól hangzik. Nem is lenne rossz - a leves és a hús egészen kiváló -, ám pont a lelkét, a gombócot főzték túlságosan puhára, ez pedig - remek összetétele ellenére - megbocsáthatatlan. A rokfortos harcsával vigasztalódnánk, amit sült körtével tálalnak. A jellegtelen harcsaízt megbolondítja ugyan kissé a rokfort, ám a roppant gusztusos gyümölcskíséret ellenére sem kap szárnyra. Mindent elmondunk avval, hogy az egészből a hagymás tört krumpli volt a legemlékezetesebb.
Viszont nagyon jólesett a csupán levezetésnek szánt mézes krémes, kellő elfogultsággal éppen ebben a szerény édességben fedezhetjük fel a régi "buda többnyire hamisan megénekelt remek ízeit.
