Standovár Tibor, ELTE Növényrendszertani és Ökológiai Tanszék
Pedellus: Hogyan került közel a biológiához?
Standovár Tibor:
P: A tanárképzés milyen összefüggésben van a szakmai munkájával?
ST: Mostanában divat az egyetemi oktatói székbõl panaszkodni a felsõoktatás felhígulásáról, amit egyébként én is tapasztalok néha. Az ember ilyenkor azt a stratégiát követi, hogy minden évfolyamban megpróbál találni három csillogó szempárt, akkor már úgy érzi, hogy nem hiába dolgozott, persze jobb, ha ez a három tízbõl van, és nem százból, de ez nem befolyásolja azt, amit és ahogy tanítok. Rengeteg hallgató a terepgyakorlaton szembesül elõször azzal, mi van a flaszteron kívül. Leendõ biológiatanárok között is lehet ilyenekkel találkozni, hiszen nem csak megszállott madarász-lepkehálós emberek jönnek biológia szakra.
P: Akkor ön most micsoda? Ökológus?
ST: Olyan természetvédelmi biológus vagyok, aki az erdõkkel foglalkozik. Amikor végeztem az egyetemen, akkor még Magyarországon nem tudtunk a természetvédelmi biológiáról, így ökológiai vizsgálatokkal kezdtem a pályámat, a doktorimat is ebbõl írtam. Az oktatás csak az idõm egy kisebb részét foglalja le, közben kutatási programokban veszünk részt, így az ország különbözõ erdeiben végzünk méréseket munkatársaimmal. Amikor megyünk terepmunkára, úgy szoktak elköszönni tõlünk a kutatásban nem jártas emberek, hogy jó kirándulást. Ami azt a látszatot kelti, hogy mi csak öröm-ködni megyünk oda. Ez részben igaz is, de közben keményen dolgozunk.
P: A természetvédelmi biológia mivel foglalkozik?
ST: Ez egy nagyon fiatal tudományterület, amely az önmeghatározása szerint sincsen huszonöt éves. Attól vált önálló diszciplínává, hogy olyan, újonnan megfogalmazódott problémákat kísérel meg kezelni, amilyeneket az újságok divatosan biodiverzitáskrízisnek vagy globális ilyen-olyan válságnak neveznek. Ezeknek a fogalmaknak a lényege az, hogy a Földön az élet pusztul. A hetvenes évek végére nagyon egyértelmûen kiderült, hogy ezt egyik, eddig létezõ különálló tudományterület sem képes kezelni. Ezért egy olyan új tudományterület létrehozására volt szükség, amely a sok vonatkozó társtudomány ismereteire építkezik, miközben az új kihívásra specifikus válaszokat tud adni. Ez egy missziónak is nevezhetõ tevékenység, amely felvállaltan a praxis felé kíván hasznos lenni, és ezért önmaga sikerét nem a személyes elõmenetelben vagy a publikációk mennyiségében méri, hanem a gyakorlati alkalmazhatóságban. Ezért munkánk nagyon sok, "szabványkutatók" számára szokatlan feladattal jár: kommunikálnunk kell az eredményeinket, kutatásainkat azok felé, akiken valójában múlik, mi történik a természeti környezetünkben. Ilyenek a tájtervezõk, a vidékfejlesztésben tevékenykedõk, az agrárkoncepciók kidolgozói, tehát a természeti erõforrásra valamilyen hatással lévõ szervezetek, személyek.
P: A hazai természetvédelemben hogyan mûködik ez a kommunikáció?
ST: Ez egy tudathasadásos állapot, hiszen 1997. január 1-je óta van egy nagyon korszerû, súlyos jogosítványokat biztosító természetvédelmi törvényünk, ami elég modern, és európai szinten is jónak tekinthetõ, és van mögötte kiépített államigazgatási apparátus meg területi szervek. Ennek ellenére folyamatosan azt érzi az ember, hogy mindig megjelennek más érdekek, amelyek fontosabbak. Bár nem akarok pesszimista jóslatokba bocsátkozni: úgy vonultunk be az Európai Unióba, hogy a néhány évtizednyi lemaradásunk miatt kevésbé tudtuk tönkretenni természeti környezetünket, mint uniós társaink, ennek ellenére úgy tûnik, nekünk is el kell odáig jutnunk, hogy rájöjjünk, ez mekkora hiba - és akkor majd rengeteg pénzt és energiát fektetünk be annak megjavítására, amit nem is kellett volna elrontanunk.
P: Akkor nekünk még lenne lehetõségünk a megelõzésre?
ST: Ha megnézzük, milyen és mekkora összefüggõ erdõségekkel, gyepes-legelõs területekkel vagyunk megáldva (bár jóval kisebb, mint a szántóföld és a mezõgazdasági terület), akkor látható, hogy mindez megelõzhetõ lenne. Ennek azonban sajnos számos akadálya is van: rengeteg olyan értékünk van, amelyet úgymond az elmaradott viszonyok között fennmaradt tradicionális tájhasználat alakított ki, mint például az állattartáshoz kötött kaszálásos gyepkezelések, legeltetett területek, amelyek most tönkremennek, ezeknek az állapotán csak nagyon tudatos és aktív beavatkozással lehetne javítani. Másrészrõl az erdõterületeink európai viszonylatban nagyon jó állapotban vannak, de ott elsõ-sorban gazdálkodási szempontok érvényesülnek, mert az állami erdõterületeken az ÁPV Rt.-tulajdonú mezõgazdasági részvény-társaságok gazdálkodnak. Én ott érzem potenciálisan hasznosnak a magunk tevékenységét, ha pontos ismeretekkel tudjuk ellátni azokat, akiknek köze van az erdõkkel való gazdálkodáshoz, természetvédelemhez.
P: Milyen hatása lehet a közbeszédnek arra, hogy a természet problémáira terelõdjön a figyelem?
ST: Úgy gondolom, nagyon sok mindent lehetne tenni központi akarattal és megfelelõ szabályozórendszerekkel; ez inkább elhatározás kérdése, mivel nem olyan nagy pénzekrõl van szó. Amikor arról beszélünk, hogy erdeink állapotát azért nem kíméletesebben vagy természetbarátabb módon kezeljük, mert nem mondhatunk le az erdõk által termelt bevételtõl, láthatjuk, ez nem igazán jó érv, hiszen tudjuk, hogy a teljes hazai GDP-nek nagyon minimális százaléka jön be ebbõl nettó nyereségként. Nem ettõl fontos vagy nem fontos a dolog. Ezek szemléletbeli kérdések, nyilván valakinek ez így jó. Látható, hogy a magyar mezõgazdasággal mi fog történni az EU-csatlakozás után: nagy mezõgazdasági területek válnak kihasználatlanná. Mi történjék ezekkel a területekkel? Azt fogjuk-e ösztönözni, hogy minden ilyen helyre akácost ültessünk, vagy külterjes gyepgazdálkodást tartsunk fent, vagy helyenként õshonos fafajokból erdõt ültessünk? Ezeknek teljesen más a kimenete hosszú távon, viszont a döntéseket most kell meghozni.
P: A "fenntartható fejlõdés" elhasznált fogalom lett a mindennapokban.
ST: Szerintem ez egy bújócska, ami csak arra jó, hogy a lelkiismeretünket nyugtatgassuk. Úgy akarunk fenntartható fejlõdésrõl beszélni, hogy valójában nem módosítjuk a világrendünket - ez pedig így nem tûnik mûködõképesnek. Ahhoz, hogy kíméljük saját forrásainkat, máshonnan kell elvennünk. Kevesebb forrást kell felhasználni, és forráson értek mindent, ami a Földön keletkezik és gyártható, az olajkincstõl kezdve a folyamatosan termelõdõ biomasszáig, aminek - ijesztõ adat - évente negyven százalékát az ember hasznosítja valamilyen formában. Ilyet még egyetlen faj sem csinált a Földön, viszont így lehet, hogy nem is fogunk évmilliókig élni. Nagyon szkeptikus vagyok, amikor a fenntartható fejlõdésrõl beszélünk. Sok újságcikk jelenik meg errõl, amivel meg lehet nyugtatni az embereket: például ott van az egész erdõtanúsítási rendszer, ahol nemzetközileg akkreditált szervezetek rátehetik a billogot egy erdõgazdálkodó vagy tulajdonos erdejére, hogy "itt nagyon ökológiai módon képzõdik a fa". De az már nem nagyon jön le, hogy mi minden múlik ezen.
Valuska László
