Sokak alapélménye a mai középosztály minimum két részre szakadása - nem csupán politikai-ideológiai, de mentális, érzelmi s ha úgy tetszik, történeti mitológiai jellemzők mentén. Nem újdonság az sem, hogy egy történész-kutató megpróbálja feltárni a mai, akutnak, alkalmasint feloldhatatlannak tűnő konfliktusok históriai genezisét. Abban viszont kétségtelenül van némi nóvum, ha a szerző a szakadás kezdetét és eszkalációját éppen az első világháború idejére teszi. Márpedig Bihari Péter historikus joggal hivatkozhat arra, hogy a magyar történettudomány egyik komoly adósságaként nem tárta fel kellő mélységében az I. világháborús idők itthoni társadalom- és mentalitástörténeti hátterét, nem elemezte kellő alapossággal a honi közbeszéd változásait, nem is szólva a közérzület nehezen mérhető, de azért - kellő, néha szépirodalmi források segítségével egészen jól kutatható - rezdüléseiről. Bihari megpróbált akkora anyagból dolgozni, amelyet még bízvást feldolgozhatott - így is kénytelen szembesülni a források viszonylagos szűkösségével. Kutakodásaiban éppen ezért Budapestnek jutott központi szerep, a sajtó- és irattárak elsősorban itteni témájú anyagából próbált következtetni az országos helyzetre, ami a "vízfej" főváros központi szerepe miatt nem is tűnik reménytelen feladatnak. Ugyanakkor felveti a szükségét annak, hogy a szakma kiterjessze vizsgálódásait a messziről, hamis látszat szerint csöndesnek tűnő vidékre is. Azért nem hiányoztak a jelentős elődök, akikre kellő hangsúllyal hivatkozik is a szerző - többek közül kiemelném Szabó Miklóst és az ő néhány éve posztumusz megjelenő átfogó újkonzervativizmus-monográfiáját, amelyben bőségesen foglalkozik a jobboldali radikalizmus első világháborús formaváltozataival s a későbbi kurzust megelőlegező ideológiájával.
Bihari könyvének megfogalmazása szerint a világháborús megpróbáltatások, az addigi biztonságos világ (még a vereséget megelőzően bekövetkező) összeomlása tette jól láthatóvá és visszavonhatatlanná a középosztály kettészakadását - az ún. "zsidókérdés" csupán ennek mintegy a másik oldala. Csakhogy az is igaz, hogy a továbbiakban nem lehetett e két társadalmi témát elszigetelten emlegetni - az egyik bízvást hozta magával a másikat, s mivel minden felvetett kérdésre legalább két egymással homlokegyenest ellenkező narráció (és alkalmanként "megoldási" javaslat) létezett, így azután
valódi diskurzusra
és e témák eredménnyel is kecsegtető kibeszélésére nem maradt lehetőség. Bihari szerint a középosztály, az értelmiség efféle végletesnek tűnő kettészakadása nem elszigetelt fejlemény - említi a francia, a spanyol, a görög, az olasz vagy a weimari német példát, csakhogy jól tudjuk, egyiknek sem lett éppen jó vége (az ilyen vagy olyan értelemben vett, sokszor többfordulós leszámolás nem maradt el).
Bihari egyik legfontosabb megállapítása szerint a magyar intézményrendszer és társadalom egyszerűen nem bírta el a totálissá vált háborúval együtt járó terheket - hasonlóan a központi hatalmak más országaihoz. Ráadásul szalmalángnyi lelkesedést követően az ország gyorsan kiábrándult a háborúból, melynek ráadásul, a puszta megúszást leszámítva, nem lehettek a magyarok szempontjából releváns háborús céljai sem (a ködevő típusú, irreális, turanista vágyképekről már Szabó is értekezett könyvében). Ráadásul a háború - ellentétben mondjuk a francia, a brit s egy jó ideig a német helyzettel - nem kovácsolt össze semmiféle társadalmi egységet, ehelyett csaknem atomizált, egymással szemben ellenségesen viselkedő, körkörös gyűlölködésre hajló csoportokra szaggatta az országot. Ráadásul a hadigazdálkodás és a vele járó kétségtelen üzleti lehetőségek sokak pozíciójavulását, alkalmanként hirtelen meggazdagodását hozták magukkal: s egyszerű társadalom- és gazdaságtörténeti okoknál fogva köztük jelentősen felülreprezentáltak voltak a zsidó származásúak. Eközben mások státusza, életnívója látványosan zuhant, amit azután kellően kihasznált az erre épülő etnicista narráció. Az életkörülmények romlása, a megrendült státuszpozíció, a háborús (emberi és gazdasági) veszteségek, a helyzethez való egyenlőtlen alkalmazkodási készségek azután jó táptalajt kínáltak a szokásos bűnbakképzési mechanizmusnak - korántsem egyetlenként, de a legnyilvánvalóbb választásként adódott a "Zsidó" figurája, úgy is mint univerzális felelős. Ráadásul a differenciálatlan egységként tételezett társadalmi-etnikai csoport így már egyszerre mutathatott egymással látszólag nehezen összeegyeztethető vonásokat, s a hagyományos, "keresztény" középosztály ellensége lehetett a háborún meggazdagodó Weiss Manfréd, az ugyanebben utazó kisszerű máramarosi szélhámos, a galiciáner menekült, a nemzet erkölcsét bomlasztó zsidó mozitulajdonos és irodalmár, vagy a baloldali radikális politikus-aktivista (aki, mint Jászi Oszkár, akár oszthatta is a zsidóellenes sztereotípiák némelyikét). Bihari szerint három fő tényező vezetett a korábban is meglévő antiszemita érzületek eszkalációjához: a radikalizálódó katolikus politizálás, a mind erősebben a zsidókártyára játszó Néppárt és körének agitációja, az addig az antiszemitizmus által kevéssé megérintett parasztság (eredményes, bár nem teljesen spontán) bűnbakkeresése, és végül az egyre gátlástalanabbá váló pártpolitikai demagógia, amely véglegesen a közbeszéd részévé tette az antiszemita érveket és magyarázatokat. A könyv hatékonyan sugallja, hogy az 1919-től kezdődő keresztény kurzus nem volt éppen előzmények nélküli, s fontos szereplői és eszméi is felbukkantak már egy korábbi történeti epizódban. Annyi azonban biztos, hogy legalább a nagy háború óta értelmezzük kétféleképpen a magyar társadalom és történelem (és ezzel együtt a mindenkori jelen) kérdéseit, mint látható, épületes eredménnyel.
Napvilág kiadó, 2008, 286 oldal, 2500 Ft
