Ha létezik nyugdíjasotthon a budapesti állatkertben, akkor az a Pálmaház "amerikai" szárnya, ahol a két mississippi aligátor, Samu és Ali éli nem különösebben izgalmas hétköznapjait. Samu - neve ellenére nőstény - az állatkert legidősebb lakója. 7-8 évesen került Budapestre, a nagy esemény alkalmából, amikor 1952-ben, Sztálin születésnapján helyreállították a háborúban elpusztult Pálmaházat. Ha abból indulunk ki, hogy a lexikonok szerint a mississippi aligátor életkora "akár az ötven évet is elérheti", Samu közel a hetvenhez matuzsálemnek számít. Nem mintha látszana rajta, valószínűleg 20, de lehet, hogy 40 éve is ugyanígy nézett ki. Legfeljebb etetéskor látni, amikor kitátja a száját, hogy a fogazata elhasználódott. Viszont amilyen villámgyors mozdulattal elkapja a reggelijét, egy komplett, nyers csirkét, meg nem mondanánk, hogy nincs ma olyan állatkerti gondozó, aki emlékezne a jövetelére. Társa, az ötven körül járó hím, Ali is nyugdíjasnak számít, a hetvenes évek elején érkezett természetes élőhelyéről egy fővárosi, nemzetközi kiállításra, majd kötött ki a budapesti állatkertben. Hasonlóan fiatalos mozgású, ha ennivalóról van szó (de csak akkor!), és az sem viselte meg túlzottan, hogy pár évtizeddel ezelőtt - amikor még nem környezettudatos közönség, hanem az állatkertet inkább mutatványos területnek tekintő látogatók voltak többségben - kővel dobták meg. Fél szeme bánta, de még így is viszonylag épségben úszta meg: a visszaemlékezések szerint akkoriban előfordult, hogy záráskor ácskapcsot, téglát is találtak a krokodilmedencében. Ma ilyesmi már csak elvétve fordul elő, az állatkertet csak kevesek tekintik olyan ligeti látványosságnak, ahol mindent megengedhet magának az ember.
| ||
Ha öreg, akkor öreg
Persze nagyon régen nemcsak a nép, a tulajdonosok is látványosságként tekintettek az állatkertre, így a beteg, öreg vagy a "megromlott esztétikai állapotú" példányokat inkább elaltatták. Ma ez egyáltalán nem jellemző, a budapesti állatkertben pedig utoljára akkor gondolkodhattak így, amikor a terület a vurstli kelléke volt, és nemcsak az oroszlán vagy az elefánt, de az itt látható cirkuszi attrakciók is ugyanolyan vonzóak voltak a közönség számára - vagyis a 19. század végén.
De az sem gyakran fordul elő, hogy eleve idős vagy egyenesen a vadonból érkező példányok kerüljenek Budapestre. A beszerzések java az európai állatkertek és akváriumok szövetsége keretében történik - tenyésztéssel. "A szövetségnek vannak ún. fajkoordinátorai, akik nagyon jól ismerik az adott állományt, például a zsiráfokat - mondja Hanga Zoltán, az állatkert sajtószóvivője. - Tudják, hogy melyik állatkertben vannak azok a példányok, akiket párosítani kell, hogy biztosítva legyen adott esetben az európai zsiráfállomány sokfélesége. A legértékesebb tenyészállatok azokba az állatkertekbe kerülnek, ahol a legjobb körülményeket biztosítják nekik. A budapesti állatkert ilyennek számít, többségben vannak a fiatal állatok."
| ||
Persze szó sincs "állatóvodáról", mégis érdemes tisztázni, hogy egy-egy példány esetében mit jelent a "nyugdíjaskor". Kétféle megközelítés létezik: az életkor mellett az is szempont, hogy az állat mennyi ideig szaporodóképes, bár ennek egy-egy tenyészállat esetében van jelentősége. Akármelyiket nézzük, mindkettő hosszabb ideig tart, mint a vadonban, ahol az állatok a legritkább esetben élik meg a békés öregkort: például tíz oroszlánkölyökből legfeljebb három lesz ivarérett, és akkor hol vannak azok a lények, amelyekre százszorta több veszély leselkedik? Nem csoda, hogy az állatkertekben sokkal idősebb példányokkal is lehet találkozni, mint a szabad természetben, s a békés körülményeknek köszönhetően hosszabb ideig szaporodóképesek is. Az viszont már az állatkert felelőssége, hogy ennek a maximális figyelembevételével szerezzen be olyan állatokat, amelyek negyven-ötven évig is élhetnek, sőt ennél is tovább.
"Tény, hogy a kor előrehaladtával különböző megbetegedések is alakulhatnak ki - mondja Hanga Zoltán -, így magától értetődő, hogy az idősebb állatok speciális gondozást igényelnek. Persze vannak, akik gyanakvók az állatkertekkel szemben: amikor például kimutatták, hogy az állatkerti orangutánok és gorillák szív- és érrendszeri megbetegedésének előfordulási aránya magasabb, mint a vadonban élőké, néhány kevésbé tájékozott állatvédő egyből megkongatta a vészharangot, hogy mit tesz a fogság! Csak éppen arról feledkeztek meg, hogy ezek a majmok általában nem is élnek annyi ideig a szabadban, hogy esetükben szív- és érrendszeri megbetegedések alakuljanak ki."
| ||
Előfordul az is, hogy bizonyos állatoknál a fogak kopása miatt különleges diétát kell előírni. Az aligátoroknál láthattuk, hogy erről szó sincs, sőt biztosak lehetünk abban, hogy Samu sokkal szegényesebb kosztot kapott az ötvenes években, mint most. Viszont az elefántoknál például a diéta életmentő lehet. Bizonyos életkor fölött (ami persze nem 200 év) a kopott foguk miatt képtelenek a normális táplálkozásra - természetes körülmények közt. (Amúgy ehhez kapcsolódik az elefánttemető mítosza is: az öreg példányok olyan helyet keresnek, ahol az átlagosnál jóval puhább a növényzet.) Ám nemcsak az elefánt járhat így: Hanga különleges és szokatlan beavatkozásként említi az öreg kaméleon esetét, aki nem tudta kiölteni a nyelvét, s ezért mesterségesen kellett táplálni.
Fő a nyugalom
De mi a helyzet az idegekkel? Vannak-e az öreg állatnak rigolyái? És hogyan viselik ezt a fiatal példányok?
"Talán nem véletlen, hogy kizárólag az emberszabású majmoknál voltak ilyen megfigyeléseink, az állatok többségének eleve olyan az életvitele, hogy nem tud rigolyákat kimutatni - meséli Hanga Zoltán. - Volt egy orangutánunk, Lajoska, aki ha nem a szokott időben kapta a gyümölcskompótját, akkor a legváltozatosabb módokon adott ennek hangot. A probléma kezelésére persze nem volt szükség állatorvosra, a gondozón múlt, hogy volt-e aznap balhé vagy nem. Az sem jellemző, hogy fiatalok vetnék ki maguk közül az öreget. Az persze előfordul - legutóbb a gallérospávián-csapatban tapasztaltuk -, hogy a vezérhím, ahogy öregedett, kezdte a pozícióját elveszíteni, miközben egyre nagyobb tekintélyt szerzett egy feltörekvő fiatal. Ám mindez erőszakmentesen történt."
Viszont a tigriseknél előfordulhat erőszak, agresszivitás, de ebben sincs semmi különös. "A tigris a vadonban magányosan élő állat - olyannyira, hogy esetükben értelmezhetetlen a család fogalma, amikor ugyanis a kölykök megszületnek, a hím nem apaként, hanem veszélyforrásként jelentkezik. Az állatkertben ezért el kell különíteni. De amikor a kölykök felnőnek, hasonló a helyzet: mivel nincsenek a csoportos léthez hozzászokva, jobb híján egymást támadják meg. Ilyenkor nincs más választásunk, vagy egy másik állatkertnek adjuk, vagy elkülönítjük az idősebb tigrist" - mondja Hanga Zoltán. Más esetben csak nagyon komoly betegség előfordulásakor alkalmazzák az elkülönítést vagy a rendszeres állatorvosi felügyeletet, elaltatás pedig csak akkor kerülhet szóba, ha az állat menthetetlenül beteg, és csillapíthatatlan fájdalmai vannak.
| ||
Azért ez nem csak a kortól függ. Samu, az aligátor nem ad különösen sok munkát az állatorvosnak, ahogy a több mint negyvenéves Hilda, a sziamang (a legnagyobb gibbonféle) sem. Samuhoz hasonlóan ő is az egyik legidősebb példánya fajának (emberi mértékkel több mint százéves), és igaz ugyan, hogy az étrendjére jobban oda kell figyelni, mozgása pedig lassabb, de hosszú karjával ugyanazokat a fogásokat megcsinálja a fán, mint a fiatalabbak. Az egyedül élő öreg majomnak ijesztő, szirénázásra emlékeztető hangja sem kopott meg, pedig néhány éve, amikor elvesztette a párját, hónapokig meg sem szólalt.
Persze vannak olyan állatok is, amelyeket csak táplálni és óvni lehet. Például a rovarok esetében (akármilyen értékes vagy nagyméretű) az állatorvos-tudomány lehetőségei igencsak korlátozottak. De a madarakkal sem egyszerű: többségüknél kialakult egy olyan szokás, hogy a legvégsőkig próbálják leplezni a betegségeiket, nehogy észrevegyék a ragadozók. Ez az állatkertben sincs másképp, ezért nem ritka, hogy egy-egy madár betegségét csak akkor észlelik, amikor már nem lehet rajta segíteni.
Nem temetnek
Az állatok pótlása ma már nem úgy megy, mint a hőskorban, amikor megbíztak egy vadászt, hogy szerezzen másikat, vagy épp egy cirkuszi társulattal egyeztek meg. Az 1960-as évek óta bevált gyakorlat, hogy a "szövetséges" állatkertek közösen oldják meg az új példányok beszerzését a tenyészprogram keretében, vagy - mint a tigrisek esetében - egyszerűen átadnak egy "létszám feletti" példányt.
Ha elpusztul egy állat, minden alkalommal felboncolják, hogy kiderüljön, mi volt a halál oka, ami pedig a maradványokat illeti, a ritka fajoké múzeumba kerül, ahol a csontváztól az alkoholos preparátumig a legváltozatosabb módon dolgozzák fel őket. Mivel ma már nincsenek, nem is lehetnek Kittenberger Kálmánhoz hasonló Afrika-vadászok, akik zsákmányuk egy részét múzeumi célra ajánlják fel, a természetrajzi múzeumok számára felértékelődött az állatkerti anyag, melynek csak egy része látható a kiállításokon, a többi kutatási célt szolgál. A budapesti állatkert legismertebb múzeumi darabja Káli, az ázsiai elefánt, melynek teljes csontvázát a Természettudományi Múzeumban, a Lovarda lépcsője alatt állították ki. "Az állatok maradványait olykor saját célra is felhasználjuk, oktató-szemléltető eszközként. A zsiráf-nyakcsigolyasort például azért állítottunk ki, hogy szemléltessük, hiába a hosszú nyak, a zsiráfnak sincs több csigolyája, mint az embernek - mondja Hanga Zoltán, de mindjárt hozzá is teszi, hogy ha ilyen eset előfordul, "érzelmi okokból" a maradványt csak akkor állítják ki, ha legalább egy év eltelt az állat halála óta.
Ellenben más "kegyeleti eljárás" nincs a budapesti állatkertben, ahogy máshol sem. Nincs temető, temetés, gyászszertartás, ha a tetem nem kerül múzeumba, akkor ugyanúgy meg kell semmisíteni, mint bármely más állatot, ugyanis a járványügyi szabályok szerint veszélyes hulladéknak minősül.
Ne feledjük: állatokat csak akkor temetnek, ha nagy baj van. Budapesten a második világháborúban történt ilyen, amikor az állatkert 2500 lakójából húsznál kevesebb maradt életben, s azokat a nagy testű állatokat, amelyeket nem tudtak elszállítani, helyben temették, ám a munkát jócskán megkönnyítette a nagyszámú bombatölcsér. Az elföldelt állatok nagy részét az ötvenes-hatvanas években exhumálták, de olykor még előkerülnek maradványok: legutóbb 2012 februárjában, a földmunkák során bukkantak zsiráfcsontokra.
TOP 9A Fővárosi Állat- és Növénykert legidősebb állatai Samu, mississippi aligátor - közel 70 éves Berci, bukázó sas - legalább 50 éves Ali, mississippi aligátor - kb. 50 éves Hella, ázsiai elefánt - 47 éves Öcsi, nílusi krokodil - 47 éves Hilda, sziamang - 45 éves Samu, marabu - 45 éves Tücsök, víziló - 41 éves Liesel, gorilla - 37 éves |
