Magyar Narancs: Mit látott külföldön, ami megragadta a fantáziáját?
Antal Z. László: 2004-re, amikor Angliában jártam, a brit társadalmat teljesen átjárta a téma. Nálunk akkor még miniszterelnök a klímaváltozás szót sem ejtette ki a száján, Tony Blair viszont egész estés előadásokat tartott, nemzetközi konferenciákat rendeztek, valamelyik nagy sajtóorgánum hetente címlapon hozta a témát. Közben a lakosság sem volt tétlen. Egy London közeli kisebb városban az önkormányzatnál találkoztam egy emberrel, akiről kiderült, hogy a település klímareferense, ő koordinálja a város klímaprogramjának megvalósulását. Elmondta, hogy országszerte legalább ötven kollégája van, akikkel szorosan együttműködnek.
MN: Hogy indult ez el? Morális késztetést éreztek, hogy tegyenek valamit?
AL: Ez is közrejátszott, de az is, hogy nem sokkal korábban Blair kimondta: a kabinet aggódik, és noha sok mindent elért, sajnos nem tud megküzdeni a problémával. Meg van kötve a keze, a multinacionális vállalatok például túl erősek. Mindenkire szükség van tehát a változáshoz - dolgozzák ki a települések és a polgárok saját klímastratégiájukat. Ez elsőre nekem ijesztően hangzott, mintha Churchill azzal állt volna elő a világháborúban, hogy mindenki védje meg magát a németek ellen. Hiszen az éghajlatváltozás egy háborús helyzethez sokban hasonló, az egész országot fenyegető veszélyeket jelent. Az azonban mellette szólt, hogy a településeken jobb esélyei vannak a változásokhoz szükséges társadalmi rugalmasság növekedésének. Egy kisebb közösség, ha náluk születik meg a döntés, könnyebben hajlandó elfogadni az új normarendszert, és úgy is élni, mintha fentről jönne ugyanez. Amikor 2005-ben hazajöttem, és kidolgoztam a program első hazai változatát, még nem találtam együttműködésre kész önkormányzatot. "Ezer fontosabb gondunk van ennél" - szólt az udvarias válasz. Végül 2006 végén sikerült megállapodni Tatabánya, Pomáz és Hosszúhetény polgármesterével, hogy kezdjük el a közös munkát. 2007-ben, amikor tele volt a klímaváltozással a sajtó, már többen érdeklődtek. Az MTA Szociológiai Kutatóintézet és az önkormányzatok együttműködési megállapodást kötöttek a helyi klímastratégiák elkészítéséről. Egy helyi stratégia csak akkor lesz működőképes, ha sikerül megszólítani az ott élő embereket. A hírt szétkürtölték a helyi médiában. Előadást tartottunk, filmvetítést, beszélgetést szerveztünk, és az érdeklődőkből alakultak meg mindenhol az úgynevezett helyi klímakörök. Ezekkel az aktív és a kérdés súlyát megértő emberekkel több hónapos közös munkával készítettük el a stratégiákat. Két éve ősszel az önkormányzatok megvitatták és elfogadták ezeket, és anyagilag is támogatták a célok megvalósítását. A Klímabarát Települések Szövetségének, amelynek megalapítását e három település mellett Pilis és Albertirsa határozta el 2007 végén, azóta csatlakozott a Főváros XII. kerülete, Küngös, Szekszárd, Tápióbicske, Tápiószentmárton, Vecsés. Ma már közel 30 településsel van kapcsolatunk.
MN: Mi a vonzó ebben a számukra?
AL: A külföldi tapasztalat az, hogy a résztvevőket főleg a járulékos előnyök motiválják. A városi levegő javulása, az energiafüggőség csökkenése, a helyi közösségek megerősödése és az, hogy felkészülnek az alkalmazkodásra, ami biztonságosabbá teszi az életüket.
MN: Mitől lesz klímabarát egy város? Hogyan festene például a bezöldült Tatabánya?
AL: Mai tudásunk szerint egy ekkora települést nehéz klímabarát városként elképzelni. Az éghajlat nagyon gyorsan változik, a kibocsátás pedig továbbra is növekszik. Tizenhárom ország tudományos akadémiájának vezetői tavaly adtak ki egy figyelmeztető állásfoglalást, amely alapján a fosszilis energiák használatát Magyarországon kb. harmadára, a nyugat-európai országok többségében úgy ötödére kellene csökkenteni. Erre a kisebb településeken sokkal jobb lehetőségek vannak. A mi feladatunk ebben az új helyzetben az, hogy mindezt megfelelő módon elmondjuk a városok vezetőinek és lakóinak Tatabányán és más településeken is.
MN: De mégis mi volt a cél? Mi van a stratégiában?
AL: A három alapeleme az energiafelhasználás és az üvegházhatású gázok csökkentése, az alkalmazkodás az extrém eseményekhez és a lakosság tudatosságának növelése, hogy saját életüket is elkezdjék átalakítani. Címszavakban: a közlekedésben állandóan és/vagy időszakosan autómentes, csökkentett forgalmú zónák, parkolási díj a forgalmas részeken, a kerékpárút-hálózat fejlesztése, tárolók. Vonzóbb Volán a járatok sűrítésével, a vasúti menetrend összehangolásával. Telekocsirendszerek. Minden távfűtésű lakásban egyéni szabályozhatóság, mindenhol hatékonyabb hőszigetelés, fűtési, hűtési rendszerek. Energiatakarékos világítótestek a közvilágításnál és a közlekedési lámpáknál. A fosszilis tüzelőanyagok részesedését csökkentve minél inkább a szóba jövő megújuló energiaforrások százalékos arányának növelése. A hulladéklerakók az üvegházhatású metán legfőbb forrásai közé tartoznak. Csökkentés a komposztálás elősegítésével, a tudatos vásárlás népszerűsítésével, szelektív gyűjtéssel és helyi újrahasznosítással, depóniagáz-hasznosítással.
A gazdaság térbeli szerkezetének átalakítása egyébként kulcskérdés minden településtípusnál. A szállításból fakadó üvegházgáz-kibocsátás visszafogható, ha az elfogyasztott javakat minél közelebb termelik. Ez főleg a mezőgazdaságban lehetséges, de az új gazdasági szereplők betelepülése esetén előnyben kell részesíteni a helyi erőforrásokra alapozó és az itteni embereknek termelő vállalkozásokat. A CO2 elnyeletésére további erdők, parkok telepítése. Az éghajlatváltozás miatt Tatabányát gyakrabban és fokozottabban fenyegethetik a hőhullámok, erdőtüzek, extrém csapadékesemények. Ezért fontos a városi hőség- és UV-riadó-terv, a tűzoltóság kapacitásának szinten tartása vagy az esetleges nagy mennyiségű csapadékvíz elvezetésének megoldása.
MN: A stratégiákhoz cselekvési terv is tartozik, Tatabányán a 2008-as volt az első. A dokumentumot végigolvasva az embernek az a benyomása, hogy ambiciózus kívánságlistával van dolga, kevés konkrétummal. A legtöbbször hiányoznak a számokban is kifejezett célok, a megvalósulás lépései, a határidők, a felelősök, és a forrásokról is csak annyi szerepel, hogy a javát helyben kell előteremteni.
AL: Hadd mondjak egy példát, milyen nehéz indulás ez. A brit városok programjaiban mindig megfogalmaznak egy célkitűzést, hogy mondjuk tíz éven belül hány százalékkal csökkentenék az üvegházhatású gázok kibocsátását. Kiderült, hogy Magyarországon nincs meg a metodika, amivel kiszámolható egy város kibocsátása. Amíg ez meglesz, addig máshogy kell mérni, mondjuk az energiaszámlák alakulásával. Az elfogadott stratégiák a későbbi cselekvést megalapozó elveket tartalmazzák, amelyekkel mindenki egyetértett. Hasonló a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiához (a kormány által két éve elfogadott, a 2008-2025 közötti időszakot átfogó program - L. B.), ami simán átment a parlamenten, mert ebben a formájában senkinek az érdekét sem sérti. A konfliktusok a megvalósulással kezdődnek. Ilyen volt például az, hogy jeleztük: kell egy klímareferens az önkormányzatnál, aki átlátja és koordinálja a munkát. Nem volt egyszerű, de Tatabányán ezt sikerült elérni. A kisebb települések viszont ezt nem engedhetik meg maguknak. A pénzről: mi ezeket mintaprogramoknak szántuk. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb az ország minden településének szüksége lesz saját klímastratégiára. Nem akartunk olyan mintát adni, hogy csak ott és akkor lehet ezzel érdemben foglalkozni, ha és ahol valaki kívülről pénzt ad hozzá.
MN: A vázolt feladatok nagyságát és a hazai önkormányzatok pénzügyi helyzetét tekintve nem volt ez túlzott optimizmus?
AL: Az a hipotézis, hogy az önkormányzatok a cél érdekében majd átcsoportosítják saját forrásaikat, gyorsan megdőlt. Jelentős átcsoportosítás a mai rendszerben szinte lehetetlen. Ezért olyan programokat indítottunk, amelyekhez nem kell sok. Így készültek el a hőség- és az UV-riadó-tervek Tatabányán és Pomázon, amit használnak is. A helyi rendezvényeken a klímakörök megjelentek az úgynevezett klímasátrakkal, filmekkel, beszélgetésekkel, szóróanyagokkal. Hosszúhetényben, hogy a falu élelmiszer-ellátásához kapcsolódó kibocsátás csökkenjen, megnyitották a hatvanas években bezárt piacot helyi árukkal, a környékbeli őstermelőkkel együttműködve. Kívülről némi pénz is került a rendszerbe. A brit nagykövetség támogatta a szövetség tavalyi konferenciáját, sőt kérésünkre ellentételezte az esemény szén-dioxid-kibocsátását is. Ebből az összegből épült biciklitároló, ültettek fákat, és vettek egy komposztálóberendezést a klímabarát településeken. A jövőben a rendezvényeket hasonló módon szervezzük. Az önkormányzati fenntartású épületeknél az energiamegtakarításból lehet forrásokhoz jutni, de egyelőre ez még nem kezdődött el. Pomáz pályázott, és komoly összeget nyert a kultúrház energiarendszerének átalakítására, de sajnos adminisztratív és pénzügyi okok miatt ez mégsem valósult meg.
MN: A nagyobb kibocsátáscsökkentő lépések hogy állnak?
AL: Egyelőre főleg apró lépésekről van szó, és ezek is nehezen mennek. Megpróbáltuk, hogy hangolják össze a menetrendeket, de ezt nem sikerült elérni. A közös gépkocsihasználat bevezetéséhez is több idő szükséges. Látni kell, hogy még az elején vagyunk, a britek húsz éve kezdték. Másrészt persze az erőviszonyok sem kedvezőek. Most még sokkal erősebbek azok, akiknek mások az érdekeik. A vezetők sem mindenhol teljesen elkötelezettek. 2007-ben úgy érezték, hogy ez fontos kérdés, de aztán lanyhult a lelkesedés, főleg, ha húsbavágó döntésekről volt szó. A legnagyobb kudarcnak azt tartom, hogy nem sikerült elmondani az önkormányzatok vezetőinek, hogy a veszélyek milyen jelentősek, és hogy ezekre a változásokra már most fel kell készülni.
MN: Akadnak-e szociológiai tanulságok?
AL: A legfontosabb az, hogy erre a krízishelyzetre egy növekedésre alapozott gazdasági és politikai rendszer nem tud válaszolni. Addig, amíg az esetleges választási kudarc jobban aggasztja a politikusokat, mint az éghajlatváltozás várható következményei, nem lehet érdemi klímaprogramokat indítani, hiszen a szükséges lépések jelentős része az életszínvonal csökkenésével is jár. Nagyon hasonló a helyzet ahhoz, mint amilyen a nyolcvanas évek végén volt: akkor már egyértelmű volt számunkra, hogy a szocialista világ tarthatatlan, valaminek történnie kell. A világon létező több ezer klímabarát település a most kialakult krízishelyzetre adott helyi szintű, közösségi válasznak is tekinthető. A nemzetközi szervezetek és a kormányok kudarcait látva egyre többen maguk keresik a megoldás lehetőségeit. Magyarországon is létezik társadalmi bázisa ennek a programnak: mindenhol találtunk embereket, akiket meg tudtunk szólítani, és akikkel a cél érdekében együtt tudnak működni. Nem ért meglepetésként, hogy főleg azok vesznek részt a klímakörök munkájában, akik társadalmilag amúgy is aktívak és túlterheltek. Jellemzően középkorúak, akik szabad idejük egy részét áldozzák erre. A ráérőket, az egyetemistákat, nyugdíjasokat viszont nem sikerült megszólítani. Voltak, akik hihetetlenül komolyan vették, és nekifeszültek a munkának, konfliktusokat vállaltak a helyhatósággal, vállalkozókkal. Aztán belefáradtak, és abbahagyták. De szerencsére többen vannak, akik folytatják.
