Bátor vállalkozás: a BBC fogta magát, és a BBC-ről csinált sorozatot. Kamerákkal bemennek a székházba, és a színészek eljátsz-
szák, hogyan szerencsétlenkednek az igazi alkalmazottak, miért nem tud például elkészülni egy új show. Csakhogy az izgalom helyett inkább azt érezni, milyen sok az a huszonkilenc perc, milyen lassan megy az idő. A helyzetek maradtak ki az epizódokból, valami bátorság, hogy élesebb szituációk szülessenek. Ötpercenként mondanak egy kis poént, utána újabb öt perc, és esetleg jön a következő. Vagy nem. És inkább nem, holott helyes, ahogyan az egyik nő minden ételt visszautasít, bár értelme nem sok, de tizedszer már kibírhatatlan.
Nem meglepő módon a sorozat főmotívuma az inkompetencia, a hasznavehetetlen tévések, akik egy rádióstúdióban a papíron veszekednek. Csak ehhez nincsenek karakterek, mintha a BBC-nél valóban csupa inkompetens ülne, aki addig jut el, hogy meghívja főszereplőnek Hugh Bonneville-t, és nincs is vele gond, ha a néző egy férfit szeretne látni a szomszédból, fehérek közt egy európait. Hogy nevettetni nem tud, az legyen a legkisebb baj. Az meg legyen a nagyobb, hogy a legjobbat hagyják parlagon, Hugh Skinner akár vihetné is a hátán a sorozatot, ha hagynák. Így be kell érni annyival, hogy megszólal néha, de már a pillantása is elég, lehet mosolyogni. Pontosabban lehetne mosolyogni, ha csupa ilyen színész lenne, ha csupa hasonló pillanat, azonban nem igazán van semmi ilyesmi, mindössze négy-négy rész az első és a második évadban, aminek lehet örülni.
