Vélemény

Már régen elmúlt húsvét, de a locsolóversek maradtak, mint az is, amit csodálkozó kisgyerek pózban, felnõtt szereplõvel kell elõadni: "Zöld erdõben jártam / a lakást bezártam / a kulcsot elhagytam / itt maradhatok egy kicsit?"

A múltkor zsörtölõdtem itten, hogy a nyelvrokonságot sokan olyasmire akarják fölhasználni, amire nem alkalmas, tehát hogy népek származását, karakterét, értékét (vagy értéktelenségét) bizonygassák vele. Ettõl azonban a nyelvrokonság még roppant izgalmas dolog, mint minden tudományterület, hiszen ez is rejtett összefüggéseket mutat föl, és az ember azt mondja: nahát, ki hitte volna!

Az összkiadásról, mivelhogy nincs, ne essék szó. Vagy fordítva? Beszéljünk, éppen hogy mivel nincs, az összkiadásról.

A kormány két héttel ezelõtt bejelentette: Magyarország 2010-ben csatlakozik az euróövezethez, s a céldátum mellé letette középtávú gazdaságpolitikai programját is, amelyben kijelöli a gazdaság pályáját az eurócsatlakozásig. E terv, úgy tûnik, minden politikai szereplõ ízlésének megfelel, ám nem biztos, hogy a szakmai követelmények szûrõjén is átmenne. A program által megjelenített politikai konszenzus a hedonista szentháromság jegyében született: egyszerre kell adót csökkenteni, állami kiadásokat növelni és az államháztartást konszolidálni. Ez pedig közgazdasági nonszensz. Tévút, ami válságba visz.

A kormányfõ és a fõpolgármester múlt csütörtökön ünnepélyes keretek között megígért négy új metróállomást: a Keleti pályaudvartól egész a Bosnyák térig (és vissza). Megtudtuk azt is: a fõváros minden harminc filléréhez hetvenet rak hozzá a kormány.

Egy rokonom az 1950-es évek elején minden este elalvás elõtt elõvette a furulyáját, eljátszott egy magyar népdalt, majd felsóhajtott: "Ez már a kommunizmus, vagy lesz még rosszabb is?"

Ne engedd, hogy eltûnjön a Nap

Az államháztartás hiányára hivatkozó kormányzati megszorító intézkedések során a magyar egészségügytől is jelentős forrásokat vontak el. Igaz, Kökény Mihály egészségügyi miniszter kijelentette: a tárca képes kigazdálkodni a veszteséget.

A modernizáció alapvetõ érdeke Magyarországnak. A modernizáció letéteményese Magyarországon: az establishment. Az az eredetileg jórészt népi, részlegesen kispolgári származású gazdasági, politikai és szellemi elit, amely az elmúlt fél évszázadban az egykori, nagyrészt nemesi, részben nagypolgári elit helyére lépett. A rendszerváltás elõkészítése és kibontakozó folyamata során ez az elit két táborra szakadt ugyan - nagyobbik része a reformszocialista, kisebbik része a liberális vonulathoz csatlakozott -, de mindkét csoport alapvetõ célkitûzése az ország európai szintû modernizációja volt és maradt. Mi lehet az oka, hogy ez az alapjában véve európai színvonalú és kultúrájú elit oly nehezen és oly kevés sikerrel tud csak küzdeni a provinciális és primitív desperádó-csapattal szemben? Nos, az establishmentet ebben a küzdelemben számos magával hurcolt kolonc akadályozza. Vegyük számba a legfõbbeket.

Bizonyára mindenki látott már kisgyereket, ahogy toporzékolva próbálja rávenni szüleit: vegyenek neki valamit, mondjuk vattacukrot. Az ilyen gyerekek meglehetősen érzéketlenek szüleik érveire, netán anyagi lehetőségeire. Egy fejlett társadalomban viszont éppenséggel el lehetne várni, hogy a szereplők, érdekcsoportok tudatában legyenek: érdekeik nem egyenlőek a közjóval, és gátlástalan érvényesítésük többnyire mások érdekeit sérti.

1980-ban, amikor Bonzo meghalt, az ország legjobb dobosa egyet még párbajozott Balogh "Szivacs" Jenõvel az Ifiparkban. Utána csúzlival kilõtte az ORI-székház egyik ablakát, átment a Muskátliba, kért két konyakot, és megcsókolta Beamter Bubi kezét. Végül egy intézetis csajjal, két üveg cseresznyével és a Zep-kettõvel felszerelkezve kivitette magát taxival a Hazai Fésûsfonóba, és bezárkózott az ifjúsági klubba, ahol a banda próbált.

Ismét lelketlen demagógok támadják a magyar demokrácia alapintézményeit. Most például sokallják azt a rongyos háromszázmilliót, amennyiből az ország, különösen annak felelős pártjai, legfőképpen pedig a soraikból rekrutált delegáltak a külföldön szavazó pár ezer állampolgár voksának tisztaságát hivatottak ellenőrizni - természetesen pártközi keretekben, lehetőleg bizniszosztályon.

A fiatal - az alábbiakban még közelebbrõl jellemzendõ - desperádók nem is olyan régen letûnt és persze a lehetõleg mihamarabbi visszatérésre készülõ kormánya nem az elsõ desperádó-kormányzat volt Magyarország elmúlt száz évének történelmében. Az elsõ az asszimiláns desperádók rövid életû kormányzása volt 1918-1919-ben, a második a népi desperádók huzamosan és katasztrofálisan eltartó kormányzása 1945/1948 után, s a harmadik a fiatal desperádók kormányzása 1998-2002 között. Utóbbiaknak egy esetleg - amint erre csakugyan volt is esély - elhúzódó kormányzása úgyszintén súlyos következményekkel járhatott volna.

Az Országgyûlés hétfõn döntött a kórház-privatizációs népszavazás kiírásáról. A kezdeményezõ a Munkáspárt volt, amely (a Fidesz deklarált segítségével) összeszedte a minimálisan szükséges 200 ezer aláírást; és ez utóbbiak hitelesítése, valamint az Országos Választási Bizottság kedvezõ döntése után a Ház nem is dönthetett másképp. A népszavazás idõpontját az államfõ jogosult meghatározni. (A június 13-i országos szavazás miatt leghamarabb július 14-én kerülhet rá sor.)