Vélemény

Magyar Narancs, 2010. január 28. Kedves Magyar Narancs! A NEO rádió és a Bumeráng nehezen elhált frigyének története kapcsán hónapok óta magyarázkodni vagyok kénytelen.

Megállt az idő, sőt visszafordult: újra Jancsó-vita van a sajtóban, éppen, mint negyven-ötven éve. És ismét értőkre és értetlenekre osztatik a világ (pont, mint anno dacumál) - legalábbis az "értők" szerint. Amúgy minden nagyon szép, minden nagyon jó, de legfőképpen nagy a szeretet - így summázhatnánk az idei magyar filmszemle tapasztalatait. De, ha elfelejtettük volna, ez jött ki a tavalyi, a tavalyelőtti, a satöbbi végén is; így volt ez mindig is, már az ősember is imádott magyar filmkészítőnek lenni, s ekként különösen szerette a kollégáit és üzletfeleit - egy hétig. Ja, és egy Cerberus szigorával őrizte a függetlenségét, nem is volt annál neki drágább kincse.

A múlt héten - a világsajtó szerint - véget ért a narancsos forradalom: az az időszak, amely a 2004 októberében elcsalt elnökválasztással kezdődött, a téli tiltakozó tömegmozgalmakkal folytatódott, és a csalást elszenvedő jelölt, Viktor Juscsenko trónra emelésével végződött. Viktor Janukovics - a világsajtó szerint: oroszbarát - donyecki politikus, az öt évvel ezelőtti vesztes és csaló mostani megválasztásával a hír akár igaznak is tűnhet. Pedig dehogy.

"Olyan kormányra van szükség, amely nemcsak a kormányzást, de a jegybankot és a pénzügyi felügyeletet is megújítja, mert ezek együtt közösen viselik a felelősséget a magyar gazdaság összedöntéséért" - mondotta Orbán Viktor múlt heti beszédében, mely ettől a momentumtól eltekintve leginkább unalmas volt, és ezt nem megrovólag tesszük szóvá. Vagy legalábbis nem vitatjuk, hogy a Fidesz szavazatmaximalizálási érdekeinek pont e semmitmondás felel meg. A Fidesz úgy kampányol, hogy nem is, hanem csak azon izgul, hogy még véletlenül se mondjon semmi vadat, ami elidegeníthetne egyes társadalmi csoportokat, vagy amibe a szocialisták belekapaszkodhatnának.

Dúl Magyarországon a kártyacsata. Szociális kártya, antiszociális kártya, szolidáris kártya, dobálóznak a pró és kontra érveket sorolók. A kifejezések mind ugyanazt a pénzhelyettesítő plasztiklapot illetik, ami a kiagyalói szerint arra szolgál, hogy a szociális segélyeket ne lehessen tetszőlegesen felhasználni. Hogy az érintettek ne költhessék italra, cigarettára, félkarú rablóra, uzsorára. Mert hisz' ez a mi pénzünk, az adófizetőké, és ezért jogunk van megmondani, mire szánjuk. A monoki polgármester ötlete nyomán tavaly ősztől több településen - sokak szerint alkotmánysértő módon - bevezetett szociális kártya nemcsak az adófizető polgárok széles körének tetszését nyerte el, hanem - ettől nem függetlenül - a politikai pártok zömének támogatását is élvezi. Pedig, mint a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom alapítóinak cikkéből kiderül, alig 60-65 ezer ember (fejenként pár tízezer forintos) segélyéről van szó, ami elenyésző része a költségvetési kifizetéseknek (Az antiszociális kártya; Népszabadság, 2010. január 20.).

Magyar Narancs, 2009. december 17. A Rozsdatemető 11 éves koromban, 1963 őszén került a kezembe, azt követően, hogy családom felnőtt tagjai már mind elolvasták.

A 2009-es esztendőre nem csak a válság nyomta rá a bélyegét. Ugyanilyen fontos fejlemény lett a politika új sajátossága: ameddig csak a szem ellát, a szociáldemokraták vereséget halmoztak vereségre. A tavalyi EP-választások valóságos megrázkódtatást hoztak, a brit Munkáspárt és a francia szocialisták alig 16-16 százalékot értek el, a holland PvdA 12, a német SPD a kiábrándító 21 százalékon végzett, de még Svédországban és Ausztriában is gyengécske eredmény született (24 százalék). Jobban muzsikált a baloldal Olaszországban és Spanyolországban, de a riválisok ott is megelőzték őket. Ugyancsak keserű vereséget szenvedtek el a baloldali pártok az országos és a helyi választásokon, függetlenül attól, hogy épp kormányoztak-e vagy ellenzékben voltak. A bivalyerős SPD katasztrófája - a német szövetségi parlamenti választáson ötmillió szavazatot vesztett, és a 23 százalékkal háború utáni történetének legrosszabb eredményét produkálta - után a szembenézés immár nem odázható el. És úgy fest, a brit Labournek hasonló csapást kell elszenvednie néhány hónapon belül.

Magyar Narancs, 2009. január 7. Karancsi Tibor vagyok, "az a Karancsi", aki az olajügyeket kirobbantotta...

A választási kampányhoz hozzátartozik a hazugság, sőt, két évtized múltán jól tudjuk azt is, hogy a nép kifejezetten igényli ezt. Ugyanakkor a kampánylódításnak - ugyancsak a tapasztalatok alapján - van valamiféle befogadhatósági határa: például az évi 7 százalékos gazdasági növekedés (1998, Fidesz) vagy az eljövendő általános jó világ (2006, MSZP) még innen van e határon, a 14. havi nyugdíj (2006, Fidesz) vagy az 5-ös meg 6-os metró (2002, Fidesz) viszont már azon túl. És azt senki nem szereti, amikor tényleg ennyire ostobának nézi őket a politika.

A magyar kormány a Twin Peaksre emlékeztető történetbe keveredett, idősebb olvasóink bizonyára emlékeznek rá, "a baglyok nem azok, aminek látszanak", és hasonló marhaságok. Soha nem lehetett tudni, hogy ki a gonosz és ki a jó, és senkinek meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy hazudjon, elég volt megjelennie a színen, hogy kétségeket ébresszen akár a puszta létezéséről is. És a természetfelettit súroló dolgok történtek ötpercenként.

Ha nem tűnt volna még fel, akármikor hozzák is nyilvánosságra a pártok programjaikat, akármikor tartanak is kampánynyitó nagygyűlést, az országgyűlési választási kampány elkezdődött. Ilyenkor éles lőszerrel lőnek: a Svédországban többpárti szakértői munkával a lehetőségekhez igazított nyugdíjrendszer magyarországi bevezetésének felvetéséből egy pillanat alatt habzó szájú nyilatkozatháború lesz, egy tisztes szakpolitikus, ha fel mer vetni valamit, amit egy-két éve még pártja vezető gazdaságpolitikusai is megfontolandónak tartottak, egy perc alatt az utcán találja magát. Szaporodnak a szórólapok a postaládákban, furcsa napszakokban csengenek a sose használt vezetékes telefonok, indulnak a nyugdíjasklub- és falugyűlés-látogatások, készülődnek a cédulagyűjtő kommandók, a pártok csokorba gyűjtik a sportolóikat, színészeiket és zenészeiket.

Martin Seligman amerikai pszichológus már az előtt nagyon híres volt, hogy kutatni kezdte azt a területet, amiről ma híres. Az utóbbi évtizedben a boldogság pszichológiáját kutatja. Az amerikaiak számára kimondhatatlan nevű Csíkszentmihályi Mihály (Flow című világhírűvé vált könyve magyarul is olvasható) és a közgazdasági Nobel-díjas pszichológus Daniel Kahneman mellett Seligman az egyik fő képviselője annak az új pszichológiai irányzatnak, amelyet pozitív pszichológiának neveznek. Az irányzat fő eredményeiről érdemes meghallgatni Seligman egyik rövid és tartalmas előadását, amelyet itt magyar feliratozással is láthatunk: http://www.ted.com/talks/martin_seligman_on_the_state_of_psychology.html.

Magyar Narancs, 2010. január 21. A derék Csülök Az etnográfiai írásait Ungváry Krisztián álnéven publikáló ismeretlen felfedező újabb, lélegzetelállítóan érdekes tudósítást küldött a bennszülöttek földjéről.