(Mondott szériában, e szakma ifjú virtuóza, Omar a helyi flóra és fauna természetes részeként alkot maradandót, s pályája végeztével az állását gyorsan be is töltötte valaki). A Dope Thief szakemberei csak annyiban különböznek a nagy elődtől, hogy igyekeznek még biztosabbra menni, már azzal is, hogy párban csinálják a mókát, s a kézi mordályuk mellé még valami rendőrjelvénnyel is hadonásznak, hogy DEA feliratú anorákjukról már ne is beszéljünk.
De akármekkora is a körültekintés, mindig becsúszik valami hiba, s most nem is arra gondolok elsősorban, hogy a nyolcrészes sorozat első epizódját Ridley Scott rendezte (mint húzónév). Inkább arra, ami minden ilyen filmben elkerülhetetlenül megtörténik: egyszer olyan holmira teszik rá a kezüket hőseink, mely eredetileg nagykutyák tulajdonát képezi, s az igazi DEA (rendőrség, FBI, MÁV, bármi) is veszkődik érte. Kezdődjön a hajsza!
S miközben a halálos kergetőzés folyik, a sorozat tanácstalanul simogatja a kecskeszakállát, s próbálja megoldani identitásproblémáit. Most akkor mi is vagyok én? Alsó kutyák komédiája vagy vériszamos thriller? Hol ez, hol az. Nem elítélendő az efféle hibrid jószág, de némileg megakasztja az ügymenetet, ha a szereplők lóhalálában kocsiba pattannak, ám mielőtt nekivágnának, egymás fejéhez vágják magántermészetű sérelmeiket – hosszú percekig. Biztos az üldözőik is ezt csinálják, de osztott képmező nincs, csak flashback és az idősíkok variálása.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
