Visszhang: lemez

Madness

Theatre of the Absurd Presents C’est la Vie

Visszhang

A Madness lassacskán öt évtizedes pályafutása nem volt hullámvölgyektől és szünetektől mentes, de még mindig szinte változatlan felállásban léteznek.

A brit two tone-ska hullám legnagyobb túlélői a 80-as évek első felében aratták leghangosabb sikereiket, de a nosztalgia-zenekar címkét a kései csúcsműnek számító Liberty of Norton Folgate (2009) lemezzel le tudták vetkőzni. Az új album szépnek nehezen nevezhető borítója kissé megtévesztő, mert itt nem az önfeledten bolondozó Madness hallható.

A Theatre of the Absurd… a Norton Folgate-hez hasonlóan koncept­lemez, egy fiktív színházi előadás anyaga. A nyitódalban elhangzik, hogy „nincs igazi cselekmény”, és valóban inkább csak díszletnek tűnik a színházas koncepció, amely az anyagot három felvonásra tagolja. A melankóliára régen is hajlamos együttes tagjaival készült interjúkból kiderül, hogy megviselték őket a belső feszültségek, a Brexit és a pandémia is, így új dalaikkal mintha a múlt század elejei angol music hallokba akarnának visszamenekülni. Ez nem is áll rosszul nekik, a zenei világ passzol a frontember Suggs egyre karcosabb hangjához, a billentyűs Mike Barson pedig élete feladatát kapta a Madnessben. Az általa írt dalok illeszkednek a leginkább az időutazós játékba, vannak azonban olyan számok is a lemezen, amelyek mintha csak jobb híján kerültek volna rá. Emiatt az egyórás játékidő hosszúnak tűnik, az album második felén sűrűsödnek a felejthető pillanatok, de a C’est la Vie, a Beginners 101 és az In My Street vannak olyan jó dalok, hogy megérje kibekkelni a kevésbé izgalmas részeket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.