Madness

Theatre of the Absurd Presents C’est la Vie

A Madness lassacskán öt évtizedes pályafutása nem volt hullámvölgyektől és szünetektől mentes, de még mindig szinte változatlan felállásban léteznek.

A brit two tone-ska hullám legnagyobb túlélői a 80-as évek első felében aratták leghangosabb sikereiket, de a nosztalgia-zenekar címkét a kései csúcsműnek számító Liberty of Norton Folgate (2009) lemezzel le tudták vetkőzni. Az új album szépnek nehezen nevezhető borítója kissé megtévesztő, mert itt nem az önfeledten bolondozó Madness hallható.

A Theatre of the Absurd… a Norton Folgate-hez hasonlóan koncept­lemez, egy fiktív színházi előadás anyaga. A nyitódalban elhangzik, hogy „nincs igazi cselekmény”, és valóban inkább csak díszletnek tűnik a színházas koncepció, amely az anyagot három felvonásra tagolja. A melankóliára régen is hajlamos együttes tagjaival készült interjúkból kiderül, hogy megviselték őket a belső feszültségek, a Brexit és a pandémia is, így új dalaikkal mintha a múlt század elejei angol music hallokba akarnának visszamenekülni. Ez nem is áll rosszul nekik, a zenei világ passzol a frontember Suggs egyre karcosabb hangjához, a billentyűs Mike Barson pedig élete feladatát kapta a Madnessben. Az általa írt dalok illeszkednek a leginkább az időutazós játékba, vannak azonban olyan számok is a lemezen, amelyek mintha csak jobb híján kerültek volna rá. Emiatt az egyórás játékidő hosszúnak tűnik, az album második felén sűrűsödnek a felejthető pillanatok, de a C’est la Vie, a Beginners 101 és az In My Street vannak olyan jó dalok, hogy megérje kibekkelni a kevésbé izgalmas részeket.