Timothy Ridout: Elgar & Bloch

Nem állítjuk, hogy Elgar nagyszerű Csellóversenye, amelyet részben Jacqueline du Pré tett ikonikussá, jobban szól brácsán, de könnyedebb és a végzet romantikus csókját sem viseli magán, ahogy sok gordonkás előadásában.

A zeneszerző 1930-ban jóváhagyta és elvezényelte Lionel Tertis mélyhegedűs átiratát, ebből dolgozott az 1995-ös születésű Timothy Ridout is. A szokásosnál kissé nagyobb hangszeren játszik – a méret adja ugyanis a hegedűnél kvinttel mélyebb, de alig testesebb brácsa hangerőbeli hátrányát –, szólóját a teljes fegyverzetben felálló zenekar sem nyomja el (a BBC Szimfonikus Zenekarát Martin Brabbyns vezényli). Ridout a legvékonyabb húron igazán meggyőző, illetve a második tétel scherzójában, amely különösen jól illik a brácsához. Ha akadnak is szakaszok, ahol a cselló morajló, dübörgő húrjaira lenne szükség – valljuk be, a nyitótétel első ütemei ilyenek –, a remek szólista többnyire elfeledteti, hogy nem az eredetit halljuk. Hasonlóképpen szép, éneklő és kecses hangot formál Bloch brácsára és zenekarra komponált Szvitjében, amely tele van keleties témákkal, szédületes zenekari effektusokkal és helyenként modern állásokkal. A ritkán hallható darab harmadik, lassú tétele különösen jól szól, a negyediket hallva pedig feleszmélhet a hallgató: ez bizony már paródiája az 1910-es évek túlburjánzó orientalizmusának. Ridout feltűnése kisebb szenzáció: érdemes odafigyelni rá, ahogy az új generáció olyan brácsásaira is, mint Nils Mönkemeyer vagy Amihai Grosz.