Már nem annyira frissen, de még erősen él bennünk a tavalyelőtti Sziget dEUS-koncertjének magával ragadó energiája - Tom Barman és zenekara nagyon masszív műsort mutatott be azon az emlékezetes szombaton a Radiohead előtt. Ez az akkor épp nemrég visszatért antwerpeni kompánia teljes joggal szolgált rá a kissé ködösen hangzó szakújságírói billogra: "kontinentális art-rock". Mert bizony a dEUS zenéjében nemcsak az angolszász zenei hatások meghatározóak, lemezeik sokkal szélesebb spektrumot fognak át: az európai sanzon- és folkhagyományoktól a kísérleti zenén keresztül egészen a free jazzig tart a skála, mindez természetesen art-punk és noise-rock dominanciával és hozzáállással. A hosszabb-rövidebb pauzák és a folyamatos tagcserék ellenére a zenekar fő csapásiránya mindig is a változatosság, a komplexitás volt: elrugaszkodni az aktuális zenei trendektől, függetlenedni a saját korábbi sorlemezektől; mindig mást és mást csinálni. A kiemelkedő bemutatkozó album, a '94-es Worst Case Scenario után kultstátusba került belgák az évezred végéig még két zseniális albumot írtak (In A Bar, Under The Sea; The Ideal Crash), majd úgy öt év szünet után, 2005-ben vették fel újra a fonalat a Pocket Revolution című revelatív dolgozattal. Az új lemezzel szerencsére nem vártak ennyi ideig, a Vantage Point idén áprilisban jelent meg, s ezen a kísérletezős, folkos témák (elsősorban a hegedűtémák) teljesen eltűntek - most sokkal inkább a gitárok meg a dögös funk- és bizarr popmegoldások kerültek előtérbe. Kevesebb a melankólia és több a lényegre törő (egyúttal kollázsszerű) dalszerkezet, szóval igazából egy némiképp meglepő poposodásnak vagyunk fültanúi. A nyitó When She Comes Down funkos lüktetése az egész lemezen tetten érhető, a kislemezes The Architect pedig bizarr diszkós stílusparódiaként is felfogható, Bowie és Beck után szabadon. A géppuskaszerű dobbal megalapozott Oh Your God, a Knife-énekesnő Karin Dreijer Andersson egyedi vokáljával feltuningolt Slow és a kedvesen borongós, zongoratémájával a Keane-t idéző Smokers Reflect a lemez kiemelkedő dalai, de ezeken kívül sincs üresjárat, csak a záró vicces-ironikus, de kissé nyálas Popular Culture lóg ki egy kicsit. A dEUS ott folytatta, ahol abbahagyta: egészen más lemezt jelentetett meg, mint az előző, remekbe szabott munkái. Csak a minőség maradt ugyanaz.
2008, V2/Universal
