Magyar Narancs: Nem irigylem a fiatal zongoristákat. Sokan vagytok és főleg sokan nagyon jók.
Fejérvári Zoltán: Vagyunk egypáran valóban, de egy jó hozzáállással ez inkább pozitívum. Magyarország kicsi, de a világ nagy, és a zene nincs bezárva a határok közé. Van elég levegő és van elég hely, ha az ember eléggé érdekes üzenetet hordoz. Inkább inspiráljuk egymást, kevésbé érzem a versengést. Nem is vagyok versengő típus.
MN: Van-e olyasvalaki, akire úgy gondolsz, hogy szeretnél olyan minőségben játszani, mint ő?
FZ: Sok van. A régiek közül természetesen Rachmaninov, Bartókkal együtt talán a legnagyobb formátumok a 20. században. De ha földi halandót kellene mondanom, akkor például Dinu Lipatti. Bármihez nyúlt, maximálisan meggyőző volt az egyszerűsége, puritánsága, végtelen költőisége. Nála mindig minden értelmet nyert, soha nem volt öncélú. Mondhatnám Horowitzot is, aki persze egy korszakos zseni, de nála mindig volt egy pici öncélúság. A mai zongoristák közül a nálam is évekkel fiatalabb kortársamat említeném, Daniil Trifonovot. Ott voltam egy koncertjén, amelynek a 80 százalékával nem tudtam azonosulni, de mégis azzal a biztos tudattal jöttem ki a teremből, hogy legközelebb is meghallgatom. Nagyon inspiráló jelenség, rendkívüli módon kereső típus, árad a személyiségéből, hogy a klasszikus zene nem egy merev műfaj.
MN: Ez a felvételein is érződik, vagy ehhez látni is kell?
FZ: Egyébként is ilyen, de a látvány valóban hozzátesz. Egyre inkább rájövök, hogy van egy elég erős vizuális rétege is a zenélésnek, ami nem egyenlő az olcsósággal.
MN: Mikor, mivel indult el a pályád igazán?
FZ: A Nemzeti Filharmonikusokkal, Kocsis Zoltán vezényletével játszottam 2006-ban Martonvásáron Beethoven G-dúr zongoraversenyét, az volt az első olyan koncert, amely általános érdeklődést keltett, és amikor Kocsis is felfigyelt rám. Utána, a haláláig, elég rendszeresen játszottunk együtt.
MN: Milyen volt a te Kocsis-képed?
FZ: Mielőtt megismertem volna, rettegtem tőle, s amikor megismertem, hihetetlenül kellemes csalódást okozott. Nem mondanám, hogy kifejezetten felszabadító volt számomra vele játszani, mert tudtam, hogy mindent hall, s ennek jelét is adta, de soha nem bántóan. Nagyon erős véleménye volt, szavak nélkül is. Sokat tanultam tőle, és nagy igényességre sarkallt.
MN: Sok helyen lehet téged látni kamarazenészként. Hogyan akarod kombinálni a szólista, illetve kamarazenészi pályát?
FZ: Ez változóban van. Úgy érzem, könnyen megy a kamarazene, mert van a személyiségemben egyfajta alkalmazkodási készség, és főképp a mások rezdüléseinek megérzése. Sokat kamaráztam, és abban óhatatlanul volt olyan, amit jobb lett volna inkább nem csinálni. Egy idő után, amikor többször olvastam magamról, hogy kamarazenész vagyok, akkor úgy döntöttem, hogy jobban kellene a szólójátékra koncentrálnom.
MN: Hiszen szólistának készültél, nem?
FZ: Nem készültem semminek, csak zongoráztam. Tinédzser koromban az ambíció egyet jelentett a rosszal, és nem csak nekem, több zenészbarátomnak is. Lenéztük, amikor valaki szerintünk sokat tett a sikerért. Részben azért is, mert úgy láttuk, hogy sok esetben több volt az ambíció, mint a tehetség. Elég lassan jöttem rá, hogy az ambíció hiánya azt is jelentheti, hogy én magam nem hiszek a saját művészetemben. Elkezdtem én is többet tenni azért, hogy legyenek koncertjeim.
MN: Apropó, van menedzsered?
FZ: Nincs, egyelőre mindent magam csinálok. Bár azt hiszem, ez most megfelelő időpont lenne arra, hogy bekerüljek egy menedzsmenthez; 31 évesen már van mögöttem annyi, amivel lehet valamit kezdeni. Ez még nyitott kérdés.
MN: Kialakult-e már, hogy milyen zeneszerzőket érzel a legközelebb magadhoz?
FZ: Igen, az elég világos. Bach mindenképpen ott van persze. A bécsi klasszikából most inkább Beethoven és Haydn. A romantikusok közül Schumann és Schubert egyértelműen, meg egy bizonyos fajta Liszt-zene.
MN: Milyen fajta? Liszt nagyon sokféle zenét írt.
FZ: Nem a rapszódiák meg a virtuóz előadási darabok világa. A Dante szonáta, a h-moll szonáta, a balladák, a Költői és vallásos harmóniák. Minden, ami inkább a zeneszerző, és nem annyira a „zongorista” Liszt.
MN: Fölvetted a Malédiction című, ritkán játszott versenyművét, miért?
FZ: A Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok CD-jén több ilyen ritkaság is helyet kapott, erre engem kért föl a karmester, Rohmann Imre. Ebből a darabból írtam egyébként a szakdolgozatomat Liszt modernsége címmel; Liszt ugyan 21 éves korában írta ezt a művét, de egészen elrugaszkodott a korízléstől és a kor harmóniáitól. Nagyon komoly zeneszerzői teljesítmény, minden sutasága ellenére.
MN: És a kötelező kérdés: hogyan viszonyulsz a kortárs zenéhez, mondjuk, Ligetitől errefelé? Aktívan keresed, vagy nem vonz, de megtalál, vagy ha lehet, inkább kerülöd?
FZ: Engem őszintén érdekel, talán az „átlagnál” érdeklődőbb is vagyok, és abszolút tervbe van véve, hogy néhány kortárs szerzőtől rendszeresen játsszak műveket. Az egyik például Jörg Widmann klarinétművész, akinek imádom a zenéjét, és sokat is írt zongorára. Egyik fő inspirációja Schumann volt. Szerintem az ő zenéje nagyon jó válasz arra, hogy nem hal meg a zene – mert ezen nagyon sokat lehet vitázni, hogy hova tart ez az egész. Ő végtelenül romantikus zenét ír, de nem valamiféle utánzó, tonális, hanem kortárs nyelven. Romantikus olyan értelemben, hogy nagyon élő a zenéje, hisz ő maga is előadóművész. Nem csúszik át egy struktúraorientált, nehezen hallgatható, komoly háttértudást igénylő zenei műfajba. A másik zeneszerző, akitől feltétlenül szeretnék többet játszani, Thomas Adès, nagyjából hasonló okokból. És hogy ismét egy kortársamat említsem, Tornyai Péter, akitől egy németországi koncertre rendeltem egy zongoradarabot.
MN: Szerinted a tonális zenének egyszerűen vége van?
FZ: Ma is tonális zenét írnak abban az értelemben, hogy a különböző harmóniák valamilyen relációban vannak egymással, feszültségek és oldások váltakoznak. De azt gondolom, iszonyú fontos, hogy egy zene mindig a saját környezetére reagáljon. Amikor meghallok egy Debussy- vagy akár Bartók-stílusban írott kortárs művet, azt érzem, hogy itt valami félreértés van.
MN: Akkor végül is merre tart a zene, hogy egy ilyen „egyszerű” kérdést is föltegyek.
FZ: Azt hiszem, az elmúlt három évszázad még nincs kimerítve, vissza lehet oda nyúlni újraértelmezésért, mint ahogy Widmann teszi. Sok zenész pedig más népek kultúrájával játszik, ez sincs még kiaknázva teljesen. De persze különben fogalmam sincs…
MN: Téged nem kísértett meg a komponálás?
FZ: Ó, dehogynem! Még abszolút elméleti szinten van, de abban biztos vagyok, hogy egy szép napon leülök, és megnézem, hogyan is állok ezzel. Leginkább kíváncsiságból.
MN: Van-e időd és indíttatásod koncertre járni?
FZ: Indíttatásom abszolút van, csak hát kint lakunk a feleségemmel meg a két fiunkkal Pilisszentivánon. Otthon gyakorolok, és jogosítványom sincs. Tehát háromszor kell meggondolni, hogy mire és hogyan jöjjek el. De például az amszterdami Concertgebouw koncertjére elmentünk, mert a zenekarra, Eötvös vezényletére és Eötvös művére kíváncsi voltam. Külföldön sokkal inkább van alkalmam koncertre járni.
MN: Gondolom, sok előadót hallgatsz vagy hallgattál felvételről. Felismersz-e zongoristát?
FZ: Igen: Gouldot, Richtert, Kocsist és Schiffet. Fél perc alatt. Ez olyan, ahogy Callast vagy Fischer-Dieskaut sem lehet senkivel összetéveszteni.
MN: Gould elég nyilvánvaló, Richtert még én is, aki nem vagyok zenész, sokszor felismerem.
FZ: Igen, összetéveszthetetlen a zongorahangja.
MN: Mit gondolsz a szerzői felvételekről, például Bartókéról?
FZ: Ő az abszolút etalon, akinél nem lehet jobb, még akkor is, amikor nem annyira kidolgozott. A felvételei egyszerűen hozzátartoznak a művekhez. Ez egy szellemiség; nála rendkívül pontos metronómszámok és instrukciók vannak, ugyanakkor nagy szabadság, beszédesség, költőiség. Ez nem szigorúság, hanem pontosság. De például Kurtág György felvételei ugyanilyen fontosak.
MN: A versenyeket sokan szükséges rossznak tartják, ki a szükségest, ki a rosszat hangsúlyozza inkább. Te hogy vagy ezzel?
FZ: Tíz év alatt négy versenyen voltam, ami nem számít soknak. Csak ez az utolsó, a montréali volt egy igazán kiérlelt döntés eredménye. Szerencsére azt sikerült is megnyerni, ami önmagában véve is óriási öröm. Emellett sokat hoz, közvetetten és közvetlenül is.
MN: Helyezzük el ezt a versenyt a nagyon gazdag versenypalettán.
FZ: Ez nem azonos kategória a legnagyobbakkal, például a Csajkovszkij-, a Rubinstein- vagy a Van Cliburn-versennyel, de pont elég nagy ahhoz, hogy mindenfelé komolyan vegyék.
MN: És akarsz még versenyezni?
FZ: Nem, de ide is eleve úgy mentem, hogy ez lesz az utolsó. A legtöbb nagy verseny korhatára egyébként is 32 év. Imádják a fiatalságot, a szenzációt. Nem egy olyan élményem volt, hogy megkérdezték koncert után, hány éves vagyok, és láttam rajtuk a csalódottságot. Sok versenyző Montréalban annyi idős volt, mint a tanítványaim; volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, haza kellene mennem.
MN: A győzelem nyilván hoz/hozott számos fellépési lehetőséget, gondolom, főleg Észak-Amerikában. Mi volt a legnagyobb hozadéka a versenygyőzelemnek?
FZ: Sok egyéb mellett az, hogy ezután hisznek azoknak a zenészeknek, akik eddig is beajánlottak mindenfelé. Ez mindenképpen egy hivatalos pecsét.
MN: Hamar inflálódnak is a győzelmek, mert sok verseny van, és hamar jön a következő győztes.
FZ: Igen. Ez is csak azt bizonyítja, hogy egy győzelem önmagában semmit nem jelent.
MN: Hogyan kezdesz hozzá egy számodra új mű megtanulásához? Ebben is nagy különbségek vannak az előadóművészek között.
FZ: Van egy előnyöm, ami egyben a hátrányom is: jól blattolok, azaz könnyen olvasok kottát. Az első eljátszás mindig a legfelszabadultabb. Aztán elkezdem a tényleges munkát, és jön az önreflexió, az önkontroll, elkezd tudatosulni az ezernyi új információ, és sokat kell dolgoznom azon, hogy újra elérjem a kezdeti felszabadultságot.
MN: Nem tanulmányozod előre a darabot.
FZ: Ritkán. Ez az analízis nálam később jön, legtöbbször fizikailag akarom először megtapasztalni a zenét.
MN: És mennyi időre van szükséged egy-egy mű megtanulásához?
FZ: Két extrém példát mondok. A Ligeti-zongoraversenyhez három-négy hónap iszonyú intenzív munka kellett. Haydn D-dúr zongoraversenyét egy hét alatt tanultam meg.
MN: És hány próba van a zenekarral?
FZ: Egy. Ritkán kettő. Olykor úgy tűnik, mintha ezt nem tekintenék fontosnak. Ezért nem a kedvencem ez a műfaj, bármilyen nagyszerű versenyműveket is írtak. A Ligetire most az UMZE-val öt próbánk volt, ez az abszolút luxus. A legfontosabb a karmester, illetve annak viszonya a zenekarral és a szólistával. Kamarazene ez, végül is.
MN: Tanítasz is. Számomra mindig kérdés, lehet-e, sőt, van-e értelme tanítani, ha egy muzsikusnak annyi fellépése van, hogy nem tud valami értelmes rendszerességgel foglalkozni a növendékeivel.
FZ: Éppen ezért hagytam abba a főtárgy zongoratanítást, és csak kamarazenét vállaltam. Figyelek rá, hogy ha elmarad egy óra, akkor vagy pótoljam, vagy helyettesítsenek. Amint úgy érzem, hogy a dolog átmegy valami alibizésbe, abba fogom hagyni, az egész biztos.
MN: Mi a véleményed a lemezekről így a lemezipar kvázi halálakor? Fontosnak tartod-e, hogy CD-id készüljenek?
FZ: Még mindig van egy elvárás a zeneszeretők, koncertjárók részéről, hogy az embernek legyenek lemezei, a művész részéről meg, hogy valami megörökítődjék. Ebből persze nem tud megélni a lemezipar, és egyre több a saját kiadású CD, egy szűk vásárlói kör részére.
MN: És hogy viszonyulsz az internethez mint kommunikációs és zenehallgatási eszközhöz?
FZ: A YouTube nem megkerülhető. És a mennyiség – hányat kattintottak rá – lassan minőségjelzővé válik. Van egy féltucatnyi felvételem a YouTube-on, igyekszem úgy válogatni, hogy csak a jobbak kerüljenek ki. Egy ösztöndíjból sikerült egy szép weblapot készíttetnem. Nem vagyok egy internethuszár, de a minimumot hozom, azt hiszem.
