A főművekkel nincs baj, azokról "mindent" tudunk. De mi van a ritkán játszott darabokkal? A szicíliai vecsernyét nem is a második, hanem a harmadik vonalba sorolt Verdi-operák között emlegetik, noha három "slágere" is van: a nyitány, Procida hazafias áriája és Elena cabalettája. A Stuart Máriával más a helyzet, az csak nálunk esik ki Donizetti három darabra (Lammermoori Lucia, Don Pasquale, Szerelmi bájital) hitelesített, egyébként hetvennégy opust számláló operai életművéből.
Mindkét opera témája történelmi, és mindkettő egy-egy drámai jelre torkollik véres fináléba. A szicíliai vecsernyében egy házassági szertartás megkezdésére szólító harang a megbeszélt jel, amelynek hallatán
a palermói hazaÞak
lemészárolják az őrizetlenül maradt francia megszállókat és helytartóikat. A Stuart Máriában ágyúlövés jelzi, hogy a szeretteitől búcsúzú címszereplőnek indulnia kell a vesztőhelyre. Két gyors függöny takarja el a látványt. Verdi egyenesen elkapkodja a finálét, azon kevesek egyikét, amelyben a tragikus vég csak rettenetes, de nem katartikus. Az ötfelvonásos darabból csak az utolsó kettő vall a zsenire, az első háromban a zeneszerző nem találja a hangját, pontozott ritmusokkal, klisékkel operál (kivétel a Procida-ária és a nyitányban exponált széles dallam apa és fiú között). Aztán megmutatkoznak az úgynevezett oroszlánkörmök. A kettős kötöttségű - szabadság és szerelem, árulás és fiúi szeretet között őrlődő - hősök sodró együttesekben hezitálnak döntésüket illetően. A tenoristának az általános megbékéléshez csak nyilvánosan a zsarnok szemébe kellene mondania: "Apám!" A kissé feszített magasságú Veriano Luchetti fő attrakciója nem ez, hanem az, hogy egyszer a színpadon át egészen az öltözőjéig viszi az "addio" o-ját. Az igazi teljesítményt az amerikai szoprán, Susan Dunn nyújtja, könynyedén és kiegyenlítetten énekel, lírai áriájáért (Arrigo! Ah, parli a un core) kétperces (!) előadás-megszakító tapsot kap, ami Bolognában, olaszoktól nem semmi. A Teatro Comunaléban készült 1986-os felvételen Riccardo Chailly ve-zényel, a kissé tompa, dobozszerű hangzás nem kedvez a dallamok bársonyos kibontakozásának. A rendező-nagyágyú, a drámai színházban gyakran újító Luca Ronconi tisztában van azzal, hogy az olasz publikum főként a zene miatt jár színházba. Látványos függönyökkel, pálmaligetekkel, sziklákkal dekorált színpada csak festői háttér, amely előtt teátrális bábokként ágálnak az énekesek.
A Stuart Mária Donizettije maximálisan kihasználja végtelen dallamformáló invencióját, a bel canto romantikus-patetikus drámaiságának lehetőségeit. A Schiller-színmű nyomán egy tizenéves joghallgató, Giuseppe Bardari által készített szövegkönyv ügyesen egyszerűsít, csak
a taktikázó Leicester
grófból csinál Mária iránt odaadó szerelmest - de hát az operában kell egy szárnyaló tenor. David Rendall meg is felel a szerepnek, hősies színezetű, biztos technikájú éne-kes. Az előadás érdekessége, hogy Tom Hammond szövegére angolul játsszák - az olasz opera "lefordítva" visszakerül a cselekmény eredeti környezetébe. Az English National Opera produkcióját 1982-ben rögzítették a londoni Coliseumban. Ez színházilag sokkal intelligensebb előadás, egyszerű, lépcsős alapdíszlettel, viszont reneszánsz gazdagságukban káprázatos ruhákkal. A rendező, John Copley nem enge-di az üres gesztusokat, a lefojtott mozgásban több a kifejezés és a dráma. Charles MacKerras kézben tartja az együttest, amelyben a Talbotot éneklő John Tomlinsonon kívül nincsenek világsztárok, ám a címszereplő (Dame) Janet Baker és Erzsébetként Rosalind Plowright biztos tudású, hiteles énekesként bizonyítja, hogy megfelelő szakmai színvonalon divatos nagyságok nélkül is csúcsra juthat a műfaj.
Verdi: I vespri siciliani; Donizetti: Mary Stuart; NVC Arts, Warner Music
