Magyar Narancs: Pár hónapja volt már egy fellépésetek Budapesten. Úgy tűnik, hogy azóta nagyon sokat javult a zenekar hangzása, erőteljesebbek lettek a dalok, a részletek pedig sokkal kifinomultabbak.
Jonathan Walton: A Shtetl Superstars új zenekar, az első nagylemezünk elkészült ugyan, de csak az év végén jelenik meg. Ez fordítottja a szokásos sorrendnek, de azt akarjuk, hogy addigra koncertzenekarként is minél jobbak legyünk. A nyarat fellépések, turnék töltötték ki, hogy valóban összeálljon az együttes. Lényeges dolog, hogy régóta barátok vagyunk, ő például, aki ott ül (Andrea Terrano gitáros-énekesre céloz - K. T.), több mint tíz évvel ezelőtt életem első demófelvételének a hangmérnöke volt még az Oi Va Voi-jal. Maiya pedig a nővérem, vele gyerekkorunk óta együtt énekelünk, de ez az első alkalom, hogy egy zenekarban vagyunk. Yanivval, a billentyűssel pedig közös stúdiónk van Londonban.
MN: Mi történt az életedben az Oi Va Voi és a Shtetl Superstars korszaka között?
JW: Az Oi Va Voi jó tíz éve alakult. Én úgy vagyok, hogy amikor fellépek egy zenekarral, éreznem kell a dalokat, a frissességüket, szeretnem kell őket. Én voltam a dalok szerzője, és én is hangszereltem a számokat, de eljött az az idő, amikor unni kezdtem őket.
MN: Nem is merült fel, hogy feldolgoztok néhányat annak a korszaknak a számaiból?
JW: Megtehettük volna, hiszen az első Oi Va Voi-lemeznek Andrea volt a producere, és néhány korai felvételen Maiya énekel, szóval elég jól ismerjük ezeket a számokat...
MN: ...ami azért nem igazán meglepő.
JW: De ez egy másfajta projekt, az albumunk popjellegűbb és politikusabb. Szóval nincs szükségünk az Oi Va Voi-dalokra, hacsak nem egy szimfonikus zenekarral kísért gálaesten. (Nevet.)
MN: Hogy érted azt, hogy politikusabbak a dalaitok?
JW: Tulajdonképpen az összes számunk valamilyen formában arról szól, hogyan tekint Európa a bevándorlókra. Az egész egy történet, egy kelet-európai emigráns története, aki beutazik a Szent Európai Unióba. Mindenféle furcsa dolog történik vele, átver embereket, érdekházasságot köt, szóval olyanokat tesz, amiket az újságok írnak tendenciózusan a bevándorlókról.
MN: Van valami személyes közöd az emigránsok világához?
JW: Persze, a családom történetén keresztül. Én már Londonban születtem, de a felmenőim Ukrajnából és Litvániából menekültek. Ráadásul maga az együttes is főként emigránsokból áll. Van köztünk olasz, izraeli, egy nagy keverék az egész. Szóval olyan dalokat szeretek írni, amikre táncolnak, akik hallgatják, de aztán felfogják, hogy mire is táncoltak. A legjobb példa erre a Schengen Visa Wedding című szám, amire táncolás közben is felkapja a fejét a hallgató: mi van, mit beszélnek ezek?
MN: Nekem az a dal volt a legfurcsább, amit még Simon és Garfunkel előadásában Scarborough Fair címen ismertem. Hogyan lett ennek magyar szövege?
JW: Ez újonnan írott szöveg, egy barátunk, Bodrogi Kati írta. Ez a dal is ugyanebbe a koncepcióba illik mint szomorúan végződő szerelmi történet.
MN: De miért pont magyarul éneklitek?
JW: Szeretem a magyar nyelvet.
MN: Hogyhogy?
JW: Évekkel ezelőtt elkezdtem magyarul tanulni. Volt egy magyar barátnőm, tíz évvel ezelőtt (ezt magyarul mondja - K. T.). Tulajdonképpen itt találkoztam először igazi népzenével. Azelőtt ugyanis a legkülönbözőbb stílusokban játszottunk. Maiya soult és hasonlókat énekelt, Andrea dubproducer, Brixtonban van stúdiója.
MN: Egyáltalán hogyan jött össze a Shtetl Superstars?
JW: Először, még 2006-ban egy cédét hoztunk össze a Rotfrontban játszó Yuriy Gurzhyval (aki most nem lépett föl a koncerten - K. T.), amelyen az új zsidó zenét akartuk bemutatni. Jó visszhangja volt, írtunk közösen néhány számot. Ebből nőttek ki a közös fellépések, aztán a Schengeni Vízum Lagzi magyar változata Lacival (Kollár-Klemencz - K. T.). Hiszen mindnyájan shtetl szupersztárok vagyunk. Laci Budapestről, Andrea Triesztből, mi meg egy lepukkant londoni külvárosból.
MN: Tényleg, mit szólsz az elmúlt napok londoni eseményeihez?
JW: Az a véleményem, hogy ez nagyon helyes lépés volt a kormánytól a gazdaság élénkítésére: ingyen adni mindenfélét a fiataloknak. Főleg azután, hogy eddig csak megszorítások voltak, helyeslem, hogy most sokan ingyen tévéhez, Nike edzőcipőhöz juthattak.
MN: De komolyan, szerinted hova vezet mindez? (A beszélgetés idején még folytak a zavargások - K. T.)
JW: Nehéz optimistának lenni most, hogy egész Európa jobbra tolódik.
Maiya James: Az azért biztató, ahogy az emberek összefognak a károk felszámolására. Segítenek a károsultaknak.
JW: Félretéve a tréfát, mindez tragikus, és elnézést a kifejezésért, de el van baszva az egész. Úgy látom, hogy a kormány arra használta fel a történteket, hogy korlátozza a szabadságjogokat. Még szerencse, hogy gyenge a kormány. Az egyetlen pozitívum, hogy szeretett miniszterelnökünknek meg kellett szakítania toszkánai nyaralását, és el kellett gondolkoznia politikája következményein. Szomorú, de tény, hogy csak így lehetett felhívni a kormányzat figyelmét a problémákra.
*
Az Amsterdam Klezmer Band a zsidó népzenei hagyományokra építkező nyugat-európai együttesek korábbi generációjához tartozik, zenéjének intenzitása azonban hihetetlen erőt sugall. A korábban utcán, parkokban is fellépő zenészek - akik a honlapjukon esküvőkre, bár micvókra és más privát alkalmakra is ajánlják magukat - fáradhatatlanul, szinte már dühödten virtuózkodnak, amint ezt már vagy féltucatnyi magyarországi fellépésükön tapasztalhattuk. Mint négy évvel ezelőtt, most is a Sziget Roma sátrában léptek föl, és nem csak a hallgatóság holland tagjait sodorták eksztázisba. Énekesük, a középkorú Alec Kopyt hol a háttérben üti a ritmust apró és még apróbb cintányérokkal, hol pedig énekes-frontemberré lép elő, élen járva a hangulat fokozásában. Miután vendégeskedett a Rotfront koncertjén, cserébe áthívta a fent említett Yuriy Gurzhyt egy vendégfellépésre. Mindezek előtt pedig a Narancsnak nyilatkozott.
*
Magyar Narancs: A zenekar már létezett, amikor te is csatlakoztál hozzá. Mondj valamit az életpályádról!
Alec Kopyt: 1978-ban, amikor 19 éves voltam, Ukrajnából, Odesszából Ausztráliába emigráltam. Ott éltem egészen 1988-ig. Akkor költöztem át Hollandiába.
MN: Már akkor is zenéltél?
AK: Igazából gyerekkorom óta, de ezt azért nem nevezném igazi zenélésnek. Az a lényeg, hogy aztán 1994-ben véletlenül találkoztam Jobbal (Job Chajes altszaxofonos, énekes - K. T.). Annyit tudtam, hogy klezmert játszik, én is ezzel foglalkoztam, megismerkedtünk, kottákat cserélgettünk, elkezdtünk együttműködni.
MN: Akkoriban már ismerték a klezmert Hollandiában?
AK: Leginkább kabarékban játszották, aztán az utóbbi huszonöt-harminc évben valahogy megnőtt iránta az érdeklődés. Több zenekar is elkezdett klezmert játszani.
MN: Tudom, hogy ismered Jonathan Waltont, Yuriy Gurzhyt - összefügg ez az ukrajnai gyökerekkel?
AK: Nem, ez egyszerűen abból adódott, hogy újra és újra találkoztunk és találkozunk különféle fesztiválokon. Így alakult ki egyfajta hálózata azoknak a zenészeknek, akik a legkülönbözőbb helyeken élnek, de ismerik egymást.
MN: Fontos a zsidóság ahhoz, hogy klezmert játsszon az ember?
AK: A legkevésbé sem. Nem zsidónak, hanem zenésznek kell lenni hozzá. És zenészen nem azt értem, aki kottát tud olvasni, le tud játszani valamit, hanem azt, aki éli is, amit játszik. Ott helyben, a lelkében. Olyan ez, mint a színház. A színész is a darab jelen idejében él a színpadon, és ugyanígy van a zenész is. Ehhez képest semmi jelentősége, hogy az ember zsidó vagy bármilyen más származású.
(Alec Kopyt egy ideje már egy cigaretta összeállításával bajlódott, úgyhogy Job Chajeshez fordultam az obligát karrierkérdéssel - K. T.)
Job Chajes: Véletlenül kerültem közel a klezmerhez. Húszévesen kezdtem szaxofonozni. Ismertem egy zongoristát, azért kerestem fel, hogy működjön közre a tervezett felvételemen. Aztán javasolta, hogy továbbra is dolgozzunk együtt, mutatott mindenfélét, zsidó darabokat is, amik megtetszettek, aztán egy kis cirkuszban játszottunk együtt. A klezmer nagyon kifejező tud lenni zsonglőr-, akrobata- vagy bohócszámokat kísérve. Ez egy meglehetősen amatőr társulat volt, az akrobaták idősek és merevek, de nagyon bájos volt az egész. Aztán egyszer kimentünk az utcára zenélni, és rögtön meghívtak minket egy esküvőre. Igazából ez volt a klezmerzenészi karrierem kezdete.
MN: Alec, azért nyilván Ukrajnából is hoztál valamit ahhoz, amit játszotok!
AK: Persze, ismertem egy csomó dalt, hiszen a szüleimmel sokszor voltunk lakodalmakban, de azt is hozzá kell tennem, hogy inkább voltunk ukránok, mint zsidók. Egy szubkultúrában éltünk, de kapcsolatot tartottunk a környező világgal.
MN: Hogyan alakult az Amsterdam Klezmer Band sorsa, miután találkoztál Jobbal?
AK: ' a szervező, ehhez én nem nagyon értek. Zenészeket hívott meg, és az együttes létszáma fokozatosan háromról hétre nőtt. Mindegyiküknek megvolt a maga sajátos háttere, volt, aki a reggae és a ska világából érkezett, más meg román és bolgár zenét játszott azelőtt. Igazából nem is tekintjük magunkat igazi klezmeregyüttesnek, még ha ez is szerepel a nevünkben. Tényleg szerencsés egybeesés, hogy ennyire különböző zenészek játszanak együtt ebben a műfajban. Ez teszi izgalmassá és eredetivé. Csupa jó zenész. Megjegyzem, hogy Lengyelországban a klezmeren még ma is a képzetlen utcazenészt értik. Egyetlenegyszer léptünk fel ott, és nem is kívánkozom vissza. A klasszikus helyzet volt: fogd a pénzed, és fuss! Nem mintha ott nem volnának egészen kiváló klezmeregyüttesek, mint például a Kroke vagy a Warsaw Village Band.
MN: A zenekar tagjai más együttesekben is játszanak?
AK: A többségük dzsesszzenész, improvizációs dzsesszben utaznak, úgyhogy vannak egyéb projektjeik. Féltékeny is vagyok rájuk.
MN: Miért, te nem játszol másutt?
AK: Á, csak egy-egy kisebb fellépés erejéig, például nemrégiben éppen a Rotfronttal.
