Vannak műfajok, amikről a dolgos hétköznapokon megfeledkezik az ember, úgy van velük, mintha kihaltak volna, de ha valaki rákérdez, vagy szembejön egy ilyen az utcán, nyilvánvaló: köszöni, jól van, csak most épp búvópatak - gondoljunk például a westernre. Ilyen a francia kosztümös mozik köpenyes-kardozós kiszerelése is. Tán az előbb említett hiedelem - miszerint olyan már nincs is - teszi, minden kényszer nélkül nyúlni a témáhozÉ ma már nem lehet. Valamit kell rajta buherálni, mert különben menthetetlenül divatjamúltnak látszol. Ebbe az irányba egy könnyebb és egy nehezebb út vezet. A nehezebb: ki kell találni valamit. Valamit, amitől vagy megbolondul kicsit, vagy a feje tetejére áll egészen. A könnyebb, ha belepakolod a filmedbe mindazt - vagy valamicskét mindabból -, amit eddig kitaláltak mások a szcéna feldobására. Szögezzük gyorsan le, a könnyebb út nem jelent feltétlenül rossz, a nehezebb pedig jó filmet. Jean Beaudin kétségkívül hozott anyagokból dolgozik, de mondhatjuk szebben is, nem akar mindenáron eredeti lenni. Ugyanakkor ad magára, és van egy-két apró trükkje is. Végül a Nouvelle-France egy illő hosszúságú, végig fogyasztható, ún. műfaji film, az elvárható következményekkel - azért beszélünk róla, mert efféle manapság már nem akad minden bokorban.
A tizennyolcadik század második felének elején járunk, ami azt illeti, elég sokfelé, Párizsban, Londonban, de azért leginkább Kanadában, Québecben a franciák közt. Éppen nem áll jól a szénájuk, nehézségeik adódnak Új-Franciaország fennmaradásának tárgyában az angolokkal aktuális nézeteltérésben - alighanem mindennek vége. Az angolok ezenkívül persze szinte az összes egyéb elképzelhető téren hátrányban vannak, hisz ugyan nyírják szegény, magukra hagyott kanadai franciákat, viszont például nem sok, inkább kevés színészkedésre nyílik módjuk, bár azt a kicsit az alkotók olyanokra bízzák, mint Tim Roth vagy Colm Meaney. Utóbbinak tán egy mondata van, de érdekesen néz, előbbinek tán kettő, de alighanem veszélyes fickó... Ezen kétségkívül nehéz, embert próbáló közügyek terhe alatt persze a hősök még maguknak is csinálnak ilyen-olyan bajokat. Szerelemből, kapzsiságból és kéjvágyból kifolyólag legjobbára. Ahogy mondani szokták, egy tragikus szerelem históriája elevenedik meg előttünk és a történelmi kulisszák előtt - a lehetőségekhez mérten élvezetes előadásban. E lehetőségeket nem is kell komolyabban számba vennünk, hogy jelezhessük a művészi nehézségeket. Kinek ne lenne ismerős hason szituációban Gérard Depardieu kötelező felléptetése? Azt a legtöbben úgy szokták elintézni, hogy a nagy férfi egy dramaturgiailag teljesen indokolatlan pillanatban, némi szalmatörekkel a hajzatában előódalog valami pajtából, mire szétfut a szolganép, hogy gyorsan bort, mert megjött Porthos vagy valaki más korabeli híresség. Beaudin belecsap a lecsóba, vele kezdi filmjét, épp haldoklik, miből sejthető, ugrás lesz itt hamar visszafelé. Ühüm, húsz év - mesebeli szám. Depardieu az eseményekre nagy hatással bíró papi személyt ad, de mondhatjuk úgy is, hogy jelenlétével emeli az alkalom fényét (mondjuk teszi ezt Irene Jacob és Vincent Perez is a maga módján; öt híresség a vokálban ugyancsak megjárja). Ugyanígy kötelező elemnek kell tekinteni jelen korszellem felléptetését is, mely egy alacsony sorból származó, ám módfelett önálló, nota bene: gyermekét egyedül nevelő fehérszemély képében kísért ezúttal. A szabad elemet pedig úgyszólván a tárgy kínálja tálcán. Beaudin - távolról sem kényszeredetten, és csak villanásokra - emeli művébe az idevágó Cooper-adaptációk vizuális kliséit, ha akarom, ez is a (mozis) kor szava.
A boldog vég pedig úgy jő el, hogy útközben pár fontos dolgot elveszítettünk. De így van ez magával a műfajjal is. Hogy mást ne mondjunk, önképének tisztaságát, biztosan. A hős, megoldandó Új-Franciaország már-már reménytelennek tetsző nyavalyáit, felkeresi tanácsért Voltaire-t... A Fekete Tulipánban viszont még Alain Delon lovát hívták Voltaire-nek - ha ezt én zongorázni tudnám...
Forgalmazza az SPI
