Létezik egy ókortörténeti tanulmányokat közreadó sorozat Kréné, azaz forrás címmel, amelynek nemrég jelent meg a negyedik kötete. Hét komoly tanulmány található benne, a szerzők részint a Bibliára, részint az ókori Mezopotámia és Perzsia különféle forrásaira irányítják kritikai figyelmüket. Az írások közös törekvése: újragondolni a textusokat, felülírni a tudomány eddig érvényben lévő megállapításait. Nyelvezetük és anyaguk rendkívül sűrített, a hét téma hetvenhét novellával ér fel.
Nagyétkű óriások
Kezdjük a vízözönnel, amely akár tengeri szökőár, akár a megáradt folyók hegyekből lezúduló áradata volt, a bibliai Teremtés könyve szerint mennyei büntetésként érte az embereket, akiken (éppen akkor is) elhatalmasodott a gonoszság. Hogy ez a gonoszság miben állt, a Bibliából nem tudjuk meg, csak azt, hogy a Mindenható megbánta, hogy embert teremtett, mi több, azt is, hogy állatokat, és nagy haragjában eltörölni készül a zooszférát, a növények kivételével. Az előzmények között nem kifejezetten okként, de szerepel az is, hogy bizonyos "istenfiak" bementek az emberek lányaihoz, meg hogy éldegéltek ez idő tájt óriások is a földön. Köztük és a vízözön között azonban nincs kimondott öszszefüggés. Ezek után Noé (Isten utasítására) megmenti háza népét és a teljes állatvilágot, a tisztának és tisztátalannak minősülő mintapéldányokat egyaránt. Mielőtt következetlenségben marasztalnánk el a Mindenhatót, érvel a tanulmány szerzője, Fröhlich Ida, talán üssük fel az apokrif Hénok könyvét. Abból kiderül, hogy a vízözön előzménye a következő giccstörténetben foglalható össze: "Isten fiai", a merőben szellemi természetű, lángoló tűzként elképzelendő angyalok bűnös gerjedelemre gyullad-tak a nagyon is hús-vér embernők iránt, velük óriásokat nemzettek, akik, szakítva az addigi példásan vegetáriánus étrenddel, véresen zabálták a húsokat, bemocskolva ezzel a természetet, úgyhogy végül nem is maga a bűn, hanem személyesen a Föld (a zooszféra) kiáltott fennhangon égi beavatkozásért. Miután Hénok könyve ugyanolyan népszerű volt az ókori zsidóság körében, mint mostanság Európában a Mester és Margarita, a Biblia szent szövegének szerkesztője nem akart belebonyolódni a "bukott angyalok" sikamlós történetébe, éppen csak finoman utalt rá: sapienti sat. A szerkesztői tevékenység itt tehát az elhagyás művészetében állt, egyfajta "bibliai realizmusban", amelynek lényege: az Úrról akkor festünk hű képet szóban, ha nem számol el minden tettének minden indítékával, hanem a nép előtt megmarad a maga kifürkészhetetlen csodálatosságában.
Nem lesz többistenrendszer
De nemcsak a gnosztikus-misztikus legendákat (a Hénok könyve ilyen) kellett megfelelő választékúra átfésülniük a Biblia ókori szerkesztőinek, a tényszerű zsidó történelem is jelentősen átformálódott a kezükön. A kötetben két tanulmány is (Karasszon István és Kőszeghy Miklós írása) foglalkozik azzal a papi szerkesztőmunkával, amely a történelem tényeit az isteni célszerűség függvényének állítja be, a zsidó történelem szereplőit pedig eszköznek a jó, illetve a rossz oldalán. Ebben a fény-árnyék játékban igencsak sötét oldalra esik például Manassé király, jóllehet hosszú uralkodása alatt (Kr. e. 687-642) viszonylagos jólét és nyugalom köszönt Júda országára, ami azért is nagy szó, mert ebben az időben a Palesztina északi felét képező Izráelt már bekebelezte az asszír birodalom, és a tíz északi törzset már el is hajtotta messze keletre. Ám hiába taktikázik ügyesen Manassé, ha ennek az az ára, hogy az úr jeruzsálemi templomában az asszíriai asztrális istenek, "az ég minden serege" is áldozati ellátmányt kap. Manassé képe az "szövetségben közel esik a Sátánéhoz: nem elég, hogy a fiát elégette (mert ez is írva vagyon róla, igaz, ez több király rémtette, nem csak az övé), de még Ézsaiás próféta kettéfűrészeltetését is az ő számlájára írják. Erről megint egy apokrif irat, Ézsaiás mártíriuma tudósít. Itt az úr Ézsaiás próféta közvetítésével feltárja Manassé apjának, hogy leendő gyermeke milyen iszonyatos kegyetlenséget fog elkövetni. Az apa habozás nélkül megölné a fiát, ám erről (Ézsaiás szája által) Isten lebeszéli: itt nincs mit tennie embernek, ez az ő, a Mindenható akarata. (Képzeljük el Ézsaiást, amint a saját kínhalálát tolmácsolja a királynak.) Így válik a teológiai koncepció révén az országmentő Manassé istenárulóvá: "vétekbe vitte a népet", azaz Istene ellen fordította, s ezzel elárulta a nemzeti önállóság letéteményesét - Júda esetében ez a papi doktrína szerint Jahvét jelentette. Jahve nem volt kíváncsi természet, nem érdekelte a másság, sem Baál, sem Istár, sem Marduk. Jahve ki nem állhatta a többisten-rendszert.
Dareiosz adót emel
Megvoltak az ókornak is a maga Colbert-jei és Bokrosai. Egy másik tanulmány (szerző: Vargyas Péter) témája ugyanis éppenséggel az ókori adóreform. Megtudjuk: egy bizonyos Indukka asszony és fia, Tutu nagyjából kétezer sékel ezüstöt szedett be a perzsa király számára Kr. e. 502-ben, amint ez a perzsa birodalom fővárosában, Perszepoliszban talált agyagtábláról kiderül. Ez a tábla azért nevezetes, mert "Dárius kincsének" gyarapodását segít elképzelni: tudniillik Dareiosz király reformpénzügyérei - ellentétben az addigi gyakorlattal, amely különböző tisztaságú ezüstpénzeket nagyjából egyenértékűnek vett - tiszta ezüstben adták meg a követelt adó mennyiségét, és ezzel burkolt adóemelést hajtottak végre: a beérkező pénz egy bizonyos részének súlyát lemérve megállapították a tiszta ezüsthöz viszonyított értékarányt, és ennek ismeretében hajtották be a tiszta ezüstben megadott fix összeget. Dareiosz nem vezette be tehát birodalmában az egységes pénznemet, az egyes országok és városok továbbra is különféle pénzekkel kereskedtek, de a királyi kincstárba végül is egyfajta egyenértékhez szabva folytak be a "tag-államok" adói.
Agyagborítékok
Ugyanilyen közel hozza hozzánk a kötet (pontosabban Kalla Gábor) a babilóniai adminisztrációt is. Az óbabilóniaiak ugyan még nem a digitalizálás gondjaival küszködtek, sőt még a papír- vagy pergamenalapú iktatáshoz sem jutottak el, mint hamarosan Kínában vagy már régóta Egyiptomban, de például az agyagtáblák világában is előfordulhattak hamisítók. Éppen ezért a közokiratokat két példányban készítették: egyet agyagtáblára véstek, egyet arra az "agyagborítékra", amibe a tábla került, és erre nyomták rá a hivatalos pecsétet. Így azután, ha egy akkád polgár igazolni akarta, hogy a közeli faluban lévő nyaralóját két királlyal korábban csakugyan a nagyapja vásárolta, akkor a hivatalos közeg előbb feltörte a pecsétet, majd összehasonlította a borítékon látható szöveget a tábláéval. Ha a kettő nem egyezett, akkor nem is volt hiteles okmány: nem fogadta el az óbabilóniai "földhivatal". Legnagyobb becsben érthető módon a tulajdonnal kapcsolatos dokumentumok álltak. Legtovább ezeket őrizték, azután a fontos emberekkel, például a királlyal folytatott levelezést. A különböző műfajú táblákat kategorizálták, nádfonatú vagy éppen faládákban tárolták, nemegyszer címkével ellátva. Rosszul tette, aki nem zárta, sőt falazta el hűvös, párás helyiségbe családi levelezését és hivatalos okmányait, mert a csontszáraz levegőben az égetetlen agyag kiszikkadt, és érintésre diribdarabra tört. Rövid életű feljegyzések, "sajtcédulák" esetében azonban elég volt benedvesíteni a táblát, és a felirat máris eltűnt. Egyébiránt az érvényüket vesztett, kiselejtezett agyagtáblák házi zúzdában végezték: egyszerűen eltörték őket, illetve feltöltő anyagnak használták az épületben az új padozat alatt.
Meghökkentő szokás
Nem tudni, hogy az imént ismertetett tanulmány egyik főszereplője, az óbabiloni korban élt Ur-Utu siratópap, akinek házából mintegy kétezer agyagtábla került napvilágra (egy tűzvész konzerválta őket), mit szólt volna ahhoz a különös perzsa szokáshoz, amely már Dareiosz dinasztiájában felütötte a fejét. Az achaimenida uralkodók az egyiptomi fáraókhoz hasonlóan szerették nővéreiket-húgaikat feleségül venni. Népeik körében incesztustilalom dívott, ám ők, amolyan istenfiakként, túltehették magukat a közönséges emberek szokásain. Eddig rendben is volna a dolog (az ő szempontjukból). A különös az, hogy egy későbbi perzsa dinasztia, a Kr. u. 3. és 7. század között uralkodó szászánidák idején a vérfertőzést erényként próbálták terjeszteni a zoroasztriánus papok. És nem elégedtek meg a testvérházassággal, hanem a közvetlen leszármazók szexuális kapcsolatát propagálták. Elképzelésük szerint azzal, hogy a fiú anyjával közösül, más szóval visszatér anyjába, mintegy helyreállítja a világ eredeti állapotát, azaz mágikus vonatkozásban a lehető legjobbat teszi az Ahriman ördög által megrontott világgal. Minthogy a zoroasztriánus vallás a végítéletet az eredeti teremtés megújításával kapcsolja össze, vérfertőző kapcsolatot tartani - perzsa kifejezéssel "a sajátból adni" - üdvtörténetileg a legelőremutatóbb cselekedet. A legtöbbre értékelt rokonházasság az anya és a fia közötti, ezt követi az apa és lánya közti viszony, majd a leánytestvérrel ápolt kapcsolat, a közös apától származó féltestvérek érintkezése, azután a nem közös apától származóké, végül a férfi és törvénytelen leánya közti viszony. Igazi erénynek csak az elhált kapcsolat számít, bár az is előfordul, hogy valaki mástól rendeli meg pénzért, létesítsen helyette vérfertőző viszonyt. Külön traktátus szól arról, hogy ha valaki egy évig tart fenn vérfertőző házasságot, az olyan, mintha a világ egyharmadát ajándékozná oda egy papnak, ha két évig, akkor a kétharmadát és így tovább. Négy év után a vérfertőző lelke a paradicsomba jut, már ha elvégez bizonyos vallási rítusokat. Karder főpap egyik sziklafeliratán nemcsak azzal dicsekszik, hogy hány szent tüzet létesített Irán-szerte Ahura Mazda tiszteletére, hanem hogy szorgalmazására sok rokonházasság köttetett. Egy tanító célzatú dialógusban mindazonáltal maga a főisten, Ahura Mazda is elismeri, hogy "nehéz és meghökkentő" ez a szokás, ám arra buzdítja prófétáját, Zoroasztert, hogy győzze le ellenérzéseit. (Érdekes módon nemcsak a Biblia, de a zoroasztriánus teológia is "férfiarcú": a nő csupán eszköze a világot üdvözítő vérfertőzésnek. És még egy érdekesség: amilyen nagy érdemnek minősült náluk az anya-fiú viszony, ugyanolyan nagy bűnnek számított a férfiak homoszexualitása.) Nagy valószínűséggel a perzsák rokonházasságai időleges kapcsolatok lehettek, nem váltak a társadalom tartós intézményeivé. Arról, hogy milyen számban származtak utódok efféle kapcsolatokból, és hogy köztük milyen rendben folyhatott az öröklés, nem szól a fáma. A zoroasztriánusok mai utódai, a párszik visszamenőleg is kikérik maguknak az ezzel való gyanúsítgatást, szerintük mindez rágalom, egykori ellenségeik, a görögök és rómaiak koholmánya (a vérfertőzésről szóló tanulmányt Jany János jegyzi).
A kötetbeli kiváló ókortörténészek annak a manapság gyakran emlegetett tételnek nevében járnak el, mely szerint a szellem nem tesz egyebet, mint szüntelenül újraírja elmúlt idők referenciaszövegeit. Miközben a múltat rekonstruálja, új történetet konstruál. Ebben áll "az utókor hatalma".
Szerk. Fröhlich Ida, Új Mandátum, 2005, 177 oldal, 2280 Ft
