Lemez

Accademia Bizantina – Bach: The Art Of Fugue

  • - csk -
  • 2018. március 1.

Zene

Johann Sebastian Bach (1685–1750) befejezetlenül maradt utolsó alkotása, A fúga művészete (Die Kunst der Fuge) sok tekintetben mindmáig rejtélyes és vitatott mű. Egymásnak ellentmondó vélemények látnak napvilágot arról, hogy miként értelmezzük a gyűjteményt: tényleges megszólaltatást igénylő darabok sorozatának, netán olyan antológiá­nak, amelyből csak válogatni kell, s az egyvégtében, ciklusként való előadás abszurd. Vagy talán csak elméleti munka az egész, a zene­elmélet szakemberei számára készült „olvasnivaló”? És ha meg kell szólaltatni, milyen hangszerre íródott? Csembalóra? Orgonára? Vonósokra? Kis vagy nagy együttesre?

Sok kérdés, amelyre az előadó-művészet – sokféle koncerttel és sokféle lemezzel – sokféle választ ad. Mindegyik egy-egy állásfoglalás, amely persze kizárja a többit a lehetőségek sorából. Most itt egy CD, az 1983-ban, Ravennában alapított, s 1996 óta a csembalista Ottavio Dantone által vezetett Accademia Bizantina munkája, amely – nagyon szellemesen – úgy oldja fel a gordiuszi csomót, hogy nem oldja fel, úgy válaszolja meg az előadó apparátus kérdését, hogy nem válaszolja meg.

A felvételen négy vonós (két hegedű, brácsa, cselló), egy csembaló és egy kis orgona játszik. Néha a vonósok consortját halljuk, máskor csak orgonát, megint máskor csak csembalót, aztán van olyan tétel, amelyben a csembaló és az orgona együtt szól, megint más alkalommal mindenki együtt játszik. Vagyis az összes lehetséges kombináció érvényesül, üdítő változatosságban. Elvégre hol van az megírva, hogy pusztán azért, mert ez egy „szigorú mű”, mindjárt az előadásnak is egyhangúnak kell lennie? Az előadásmód is megengedően és termékenyen ellentmondásos: érezzük az ellenpontos szerkesztés logikáját, de azért a sok hangsúly, a sok szín, a dinamizmus minduntalan arra figyelmeztet, hogy a zene nemcsak törvény és tudomány: érzelem és indulat is. Szép és bölcs felvétel.

Decca Records, 2017

Figyelmébe ajánljuk