Lemez

Megfogyva bár – AC/DC: Rock Or Bust

  • Vincze Ádám
  • 2015. január 14.

Zene

A Rock Or Bust megjelenése előtti hónapokban minden hírsite azzal volt tele, hogy az AC/DC súlyos csapások után készítette el ezt az új lemezt. Egyrészt elvesztették azt a Malcolm Youngot (jó eséllyel örökre), aki öccsével, Angusszal együtt gründolta össze a zenekart a hetvenes évek legelejének ausztrál nihiljében.

A ritmusgitáron játszó, idősebbik Young fivér gyakorlatilag a zenekar motorjának és legfőbb dalszerzőjének számított, mindezt úgy, hogy mindig szerényen meghúzódott a háttérben, a frontemberséget pedig átengedte a jóval excentrikusabb, szólógitáros öcsnek – pedig pont ő volt az a zenész, akit sokan a világ egyik legjobb ritmusgitárosának tartottak. Az idősebbik Youngról sokáig keringtek mindenféle hírek, míg végül kiderült, hogy demenciában szenved, és egy sydney-i idősek otthonában morzsolgatja hátralévő napjait, ami a létező legszomorúbb végállomás, ahová egy hozzá hasonló rock ’n’ roll zenész elérhet. Az meg már csak a hab ezen a keserű tortán, hogy a húsz éve visszatért, legendás AC/DC-dobos, Phil Rudd is felkerült a lapok címoldalára olyasmikkel, amik csak a leghülyébb amerikai celebekkel szoktak megtörténni: először állítólag ipari mennyiségű droggal bukott le, míg a második hír az volt róla, hogy bérgyilkossal akarta eltetetni láb alól egy haragosát. A harmadik meg az, hogy az első kettő valójában nem is igaz. Az AC/DC-hez méltón szűkszavú nyilatkozatok csak annyit árultak el, hogy a világ legbunkóbb kettőnégyéért felelős zenész nincs valami nagy formában, és mivel a Rock or Bust első két klipjében nem is sze­repel, nem igazán lehet tudni, hogy most tagja-e még a zenekarnak, vagy sem.

false

Az AC/DC persze nem az a zenekar, amely a fülét-farkát behúzva menekülne a súlyos szituációk elől, hiszen ha már 1980-ban fel tudtak állni onnan, hogy a frontemberük a halálba itta magát, akkor innen is sikerül nekik. Malcolm Young helyére a két testvér velük közel egykorú unokaöccsét, Stevie Youngot vették be, aki a nyolcvanas években egyszer már kisegített a zenekarban, amíg Malcolm a rehabon pihent – a tájékozatlan rajongók akkoriban állítólag észre sem vették, hogy nem az idősebbik Young játszik, annyira hasonlítottak (most viszont már inkább egy szolidabb Angus Youngra emlékeztet, de Malcolm jellegzetes, félig kibelezett Gretsch gitárját azért megkaparintotta a klipek tanúsága szerint).

false

Neki ugyanakkor valószínűleg nem sok köze volt a Rock or Bust dalaihoz, amelyeket állítólag Angus az ilyen-olyan maradék ötletekből ollózott össze. Csúnya lenne azt mondani, hogy ez hallatszik is, hiszen a Rock or Bust egyáltalán nem lett rossz lemez, sőt nagyságrendekkel egységesebb és tömörebb, mint az elődje, a Black Ice volt, de a dalok hangulata inkább a nyolcvanas évek végének dallamosabb, slágeresebb AC/DC-jét idézi. A Rock or Bust riffje egyből egy felgyorsított Nervous Shakedown 1983-ból, de a Dogs Of War sem tipikus AC/DC a maga gonoszkásan settenkedő, visszafogott témázgatásaival. A Miss Adventure-be pedig még egy olyan „nananázós” vokálrészt is beleraktak, ami kimondottan a nyolcvanas évek arénabandáit idézi (sajnos). Az ehhez hasonlóktól eltekintve ugyanakkor egy szokásosan jó minőségű AC/DC-lemezt kapunk, amelyen Angus Youngot egyetlen pengetéséből fel lehet ismerni, annyira jellegzetesek a hajlításai és a hangzása, Brian Johnsont pedig nem lehet eleget dicsérni, hiszen csak a legnagyobbak tudnak ilyen füstös hangon ennyire meggyőzően rock ’n’ rollt dalolni. A Black Ice turnéjának magyar állomására úgy másfél nap alatt fogyott el annak idején az összes jegy – a Rock or Bustban pedig van annyi kraft, hogy ha ezúttal is jönnek erre, akkor se legyen másképp.

Sony, 2014

Figyelmébe ajánljuk