Ha azt mondom, hogy a Mai Manó Ház kiállítótereiben látható fényképek elsősorban a szubjektivitásukkal fogtak meg, ezzel magát a semmit mondom - vélhetném, és mégsem érzem így. Igen, pontosan erről, egy erőteljes érzésről van szó, egy benyomásról: mintha azt sugallnák ezek a képek, hogy amit ábrázolnak, az a valóságban egészen biztosan nem így van, így nem lehet, vagy ha lehet, akkor viszont bárhogy lehet. A valóság mozog, a kép áll, és ezt az ellentmondást igyekeznek - nyíltan, tudatosan - áttörni a felvételek. Mintha szándékosan hangsúlyoznák, hogy a bemutatott helyzeteknek, pillanatoknak az átmenetiség, a visszahozhatatlanság, az alig létezés a lényegi tulajdonságuk. Ez a nyomatékosított tünékenység már önmagában is hordoz egyfajta fátyolos szomorúságot, és erre nehezül rá súlyos többletként a bemutatott magány, szegénység, testi-lelki kiszolgáltatottság - vagy csupán az esőmosta aszfalt, egy kapualj félhomálya. Az átmenetiségben ott van az állandósult elmozdulás is, a pillanatok tehát megragadhatatlan folyamattá ragadnak össze, mondhatni "a sors börtönévé", amelyben tehetetlenül, gépiesen látják el vegetatív funkcióikat a lakók, mit sem tudva reményről, jövőről, hiszen a létezés irány nélkül csordogál.
A kilenc éve működő VU Galéria, ahonnan a képek érkeztek - a legnagyobb Párizsban, amely csak fotográfiával foglalkozik -, a Libération napilap fotórovatából nőtte ki magát. Az újságnak mindig is rokonszenves jellemzője volt a bátor, a fényképész-egyéniségek önkifejezési hajlamait szabadjára engedő, nagyvonalú képszerkesztés: a bőséges képanyag többnyire nem pusztán illusztrál, hanem vállaltan szubjektív hangütésével sajátos és megragadó információs többletet hordoz. A VU mint ügynökség névadó (szó szerint: látott) előképe pedig a hasonnevű képes magazin a húszas-harmincas évekből - olyan nevek fényezték a hírnevét, mint Kertész, Man Ray, Capa, Brassa•, Cartier-Bresson. Az előbb fotográfiát írtam, de kifejezetten hangsúlyozzák a honlapjukon, hogy nem fotókat, hanem fotográfusokat "gyűjtenek" (ide tartozik például a lengyel Gazeta Wyborcza számos fotósa is), akik egyébként szabadon fickándozhatnak a sajtófotó és mindennemű, tetszőlegesen manipulált "művészfotó" tág mezején.
*
A bejáratnál egy képernyőn folyamatosan peregnek a VU Galéria anyagai, remek sorozatok, derűsek és megrázóak, hűvösek és vággyal, felkínálkozással, fülledtséggel telítettek - ahány, annyiféle. Az első teremben Lorenzo Castore hatalmasra, homályosra nagyított kubai jelenetei - végre nem a szokásos, táncosan vidám nosztalgia, amit ki szeretnek hozni a fotósok a rozzant havannai limuzinokból és egyéb, romlékony gyarmatáruból. A hámló vakolatú, fáradt neonfénnyel megvilágított helyiségeket eluralja valami időtlen csupaszság, magányos alakok révednek és bóklásznak, túl minden konkrét, politikailag színezett faktuális utaláson. Nehéz pára, üres terek, minden édes mellékíztől megtisztított búbánat, egyfajta számkivetettség, elmosódó lebegés. Felkavar, de nem nyom le, inkább mintha szembenézni segítene magánfájdalmainkkal.
Aztán egy belső helyiségben egyetlen fekete-fehér, cím nélküli kép: valami börtön, régi közkórház, netán menedék - vagy csak utcarészlet? Michael Ackerman munkája. Itt is van egy monitor, ezen csak az ő képei követik egymást. A sötétbe belevakuzott fénykörök, beesett arcok, gyűrött, üres ágy, sínpálya, kísértetházak, érkező villamos. A sorozat címében - Half Life - pedig megint az előbbihez hasonló, nehéz sorsszerűség. Mégsem a reménytelenség árad az egészből, hanem valami nehéz, fájóan emelkedett katarzis érzete.
A felső szinten főként portrék Richard Dumas-tól, aki hármuk közül talán a legismertebb. Jane Birkin, aztán Miles Davis és Chat Baker, Maria de Medeiros és David Cronenberg, nemes tartású, idősödő hölgyek és urak, nyúlánk, eres-inas kezek, sok mélyfekete - de nem ez a különös, hanem az, ahogy a lencsébe néznek, mintha mögötte mi magunk állnánk, ők pedig személyesen közölnék azt velünk, aminek a sztárságuk mögött, a sztárságukkal együtt önmagukat látják. Ezt persze csak azért tehetik, mert maga a fotós kikövetelte belőlük az egyszerit, az éppen visszahozhatatlansága miatt csak akkor és ott, csak rájuk jellemzőt. Lehet, hogy manapság, amikor bárki bármit rögzíthet és rögzít is a digitális zsebgépével, nincs más útja az amatőr gyűjtögetésen túllépő képi valóságkutatásnak, mint a dolgok felszíni megragadhatósága mögött nem az állandót, a kimerevíthetőt, hanem az elvillanó, visszahozhatatlan egyszerit keresni? Ezen a keskeny sávon belül - a sajtó-, a riportfotó tényrögzítése és a művészi fotó között, amely a fényképezőgépet úgy kezeli, mint festő az ecsetet - meg-, rá- és átérzések cserefolyamata zajlik a fotográfus és a néző között. Így kap lehetőséget az utóbbi, hogy ne szoruljon be a ki ez?, mi ez?, hol vagyunk? görcsösen tárgyszerű világába, hanem kedve szerint fogadja be és használja azt, amit a fényképész rásugároz. Jó esetben úgyis megérzi, látja a szemével, hogy igazi értéket kapott-e, vagy hazug silányságot.
Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház, Bp. VI., Nagymező u. 20., nyitva augusztus 26-ig
