Régen elzengtek Sid Vicious napjai, egyfelől. Másrészt persze Punk's Not Dead. A bécsi kiállítás létrehozói (kurátor: Thomas Miessgang, rendező: Gerald Matt) valahova e kettő közé építették föl a tárlatot, a dokumentumok - a háttérben szóló dalok, az újságcikkek, ruhaversemények, plakátok, fotók és filmfelvételek - az egykori atmoszférát hozzák közel, míg a teljes anyag igyekszik szélesebb kontextusba helyezni mindazt, amit a punk címke alatt foglalhatunk össze. Ilyenképpen a hangsúly nem a biztosító- és egyéb tűkre, de még csak nem is a zenékre, hanem legfőképp a képekre, a film- és képzőművészetre kerül: a punkra mint fölszabadító hatással bíró látás- és gondolkodásmódra.
A kiállítás három fő színhely, London, New York és Berlin köré csoportosul (s negyedikként kapcsolódik mindehhez a bécsi punkszcéna dokumentumait fölvonultató, a látogatókat saját, személyes emlékeik közreadására biztató kisebb gyűjtemény). Közülük a londoni szín foglalkozik érintőlegesen a punkrobbanás társadalmi hátterével. John Savage lenyűgöző fotói az 1977-es London néptelen külvárosairól e helyszínek puszta fölidézésével teszik kézzelfoghatóvá azokat az elkeseredett indulatokat, amelyeknek a gyors ütemben szaporodó punkzenekarok, elsősorban a Sex Pistols és a Clash megjelenése ad formát. Ugyanakkor Savage némileg nosztalgikus kommentárja szerint mégiscsak a szabadság valamiféle, mára már föllelhetetlen atmoszféráját árasztották ezek az Ózd alsót idéző utcák, terek és elhagyott gyárudvarok. A következő lépés a SEX, Malcolm McLaren és Vivienne Westwood legendás chelsea-i butikja volna a King's Road 430 alatt, a szülőcsatorna, amely a külváros dühét mintegy kilöki a nagyvilág színpadára. A tárlat jó néhány darabot bemutat a legendás - egyszerre nagyon provokatív és nagyon szellemes - kollekciókból.
Az is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a punk mint stílus vagy világlátás nem korlátozódik a klasszikus punkikonológia stílusjegyeire: Johnny Rozsa (többek között Boy George-ról készített) fotósorozata maga a szecessziós glamdekadencia, de a kiállítás koncepciójába olyan zenekarok is simán belefértek, mint a Talking Heads vagy a Blondie. A punk fogalma itt kiterjesztettebb jelentést nyer tehát, mint a honi használatban. A New York-i és a berlini anyag például jóval artisztikusabb a londoninál: ami a szigetországban tényleges lázadás, e két színhely anyagában inkább provokatív művészi kísérlet.
Hogy azért ne csupán magasröptű intellektuális örömökben részesüljünk, arról Richard Kern rövidfilmje (Fingered, 1986 - illusztrációnk ennek a filmnek egy kockája - a szerk.) gondoskodik; felirat figyelmezteti a látogatót, hogy bizonyos jeleneteket öncélúan erőszakosnak vagy pornográfnak találhat, ám ez nem teljesen igaz, hiszen a két véglény furcsa románcában (melyben a női szereplőt Lydia Lunch alakítja) egyetlen jelenet sincs, amelyet ne találhatna annak. Telefonszex, ökölszex, elvágott torok, sperma és vér, egy bizonyos ponton túl tényleg átcsap az egész valamiféle öncélú üdeségbe. Ellenpontként pedig a túlsó szegletben pörögnek a berlini kisfilmek, melyek akár a BBS műhelyéből is kikerülhettek volna; kiemelkedik közülük a Berlin Super 80 filmes körhöz tartozó Jörg Buttgereit megrázó, hétperces munkája, a Mein Papi (1981), ez a furcsa apaemlékmű, mely az apa tudtán kívül készített Super 8-as felvételekből áll össze, a fotelban, tévézéssel és evéssel töltött nyugdíjasélet mementójául.
S ha természetesen lehetetlen is akár csak futólag megemlíteni a kiállított munkákat, kettőről mégis kell beszélni. A kanadai Richard Hambleton Shadow Manje 1982-ben a New York-i East Village falain és kapualjaiban tűnik föl, elmosódott, sötét és fenyegető árnyalakként, hogy aztán a fotókat követően az 1984-es szoborportré formájában magát az arcot is szemügyre vehessük, mely szintén darabokra folyik szét minden irányba. A nyugat-berlini endart, ez a nyolcvanas években működő, anonim kollektíva pedig szemtelen és vicces fotókat, kisplasztikákat, mintegy provokatív karikatúrákat alkot. A Tiergarten című képen (1985) két rohamrendőr csókolózik a susogó lomboktól ölelve. A god 'n' dog (1984) dobozszerű terében az isten egy horogkereszttel díszített tégelyből áll (külön történet, hogy a punk mit művelt a horogkereszttel, hogyan nyúlta le és sajátította ki), a feje ecset, lógó pöcse egy szál gyufa, egyik kezében zsilettpenge, a másikban lakat, míg a madárfejű kutyus igyekszik átölelni a lábát. Hambleton árnyékembere és az endart munkái a punk két felforgató aspektusát példázzák, a félelmetes-fenyegetőt és vidám-pimaszt; e kettő a legjobb művekben mindig átfolyik egymásba, határaik képlékenyek.
Különös érzés, hogy a kiállított anyag legjavából micsoda máig ható provokatív elevenség árad. A meglehetősen durva műalkotások között a Kunsthalle múzeumpedagógusai kiskamaszok csoportjait vezetik körbe, időnként letelepednek a földre, és hosszas eszmecserékbe bocsátkoznak. Kezdetnek nem rossz. A kiállítást kísérő kötetben a képanyag mellett esszék szólnak a mozgalomról általában, illetve külön mindhárom helyszínről, zárásképp pedig a tárlat rendezője készített interjút Malcolm McLarennel. A punk fölszabadító hatásáról szólva McLaren az internet kultúráját, a YouTube-ot, a Myspace-t vagy a blogokat is ugyanebből a "do it yourself" mentalitásból eredezteti, és úgy véli, hogy napjaink kultúrája két szóban összegezhető: "Az egyik az autenticitás, a másik a karaoke." De hogy miképp válhat a művészet hitelessé a karaoke világában, ez ügyben ő sem nyomja a kezünkbe a bölcsek kövét.
Bécs, Kunsthalle, megtekinthető: szeptember 7-ig
