Interjú

„Az egész országot bejártuk”

Rost Andrea operaénekes

Zene

A Kossuth-díjas szopránnal A zene mindenkié elnevezésű nyári országjárásról, a nevét viselő Operaakadémiáról, valamint közösségi és társadalmi szerepvállalásáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Nemrég saját operaakadémiát hozott létre. Miben tér el a Rost Andrea Operaakadémia a hagyományos, állami vagy konzervatóriumi képzésektől?

Rost Andrea: Az operaakadémiát azért hoztam létre, mert sokkal többet szerettem volna adni annál, mint amit egy néhány napos mesterkurzus nyújtani tud. Egy ilyen rövid kurzus alatt nem lehet érdemben átadni mindazt, ami a szakmához szükséges, inkább az oktató egójáról szól. Én viszont valódi fellépési lehetőséget akartam biztosítani a fiataloknak. Nincs saját épületünk – talán egyszer lesz –, az első alkalomnak a budapesti Eötvös10 Művelődési Ház adott otthont, ahol a próbák és az előadások is zajlottak. A háromhetes intenzív munka során a hallgatók – többségükben még egyetemen vagy főiskolán tanulók, illetve kórusénekesek – megtapasztalhatták, mit jelent egy valódi szerepet színpadra vinni. Hogy mit takar az operaénekesi hivatás: szereptanulást, zenei próbákat, közös munkát a rendezővel, jelmezt; parókát viselni, sminkelni, és végül azt a pillanatot, amikor mindezt a közönség elé kell tárni. Természetesen voltak segítőim is: nemcsak zeneileg kaptak támogatást a fiatalok, hanem például nyelvi coach is foglalkozott velük. A varázsfuvolát dolgoztuk fel: a dialógusokat magyarul, az áriákat pedig németül énekelték, hogy később, ha szükség lesz rá karrierjük során, már könnyebben tanulják meg a teljes darabot eredeti nyelven.

MN: Tavaly szeptemberben állította színpadra ezt a művet. Készülnek-e újabb bemutatóra az őszi időszakban?

RA: Most egy kis szünetet kell tartanunk, mert egy ilyen produkcióhoz komoly anyagi háttér szükséges, ami jelenleg nem áll rendelkezésemre. Nagyon remélem viszont, hogy jövőre ismét meg tudok valósítani egy intenzív időszakot, egy újabb opera színpadra állításával, ahol újra fiatalokat mutathatok be a közönségnek. Erre készülök most. Szeretnék pályázni egy európai uniós támogatásra is, amely lehetővé tenné, hogy az operaakadémia nemzetközivé váljon – így nemcsak Magyarországról, hanem akár Japánból is érkezhetnének növendékek. Novemberben például egy japán tanítványom jön hozzám, akivel minden évben hosszabb időszakokat dolgozunk együtt.

MN: Az első előadást és az azt megelőző intenzív felkészítést miből tudta finanszírozni?

RA: Lényegében független operajátszást hoztunk létre. Nem állt mögöttünk semmilyen állami támogatás, hanem egy kedves régi ismerősöm szerény segítségével, valamint a fiatalok hozzájárulásával tudtuk megvalósítani a produkciót. Külföldön teljesen természetes, hogy az ilyen típusú műhelymunkák piaci alapon működnek: a növendékek befektetnek a saját képzésükbe, a közönség pedig jegyet vált az előadásokra. Úgy gondolom, nálunk is van létjogosultsága ennek a modellnek.

MN: Lehet-e egyáltalán tanácsot adni a pályájuk elején járó fiatal énekeseknek?

RA: Az operajátszásnak ma is nagyon fontos szerepe van: egy hagyományőrző zenés színházról beszélünk, amelynek Magyarországon komoly történelmi múltja van. Gondoljunk csak arra, hogy a 19. században – közvetlenül a milánói Scala után – itt mutatták be először az új operákat. Nagyon sok tehetséges fiatal vonzódik ehhez a műfajhoz, de az oktatási rendszerben látok problémákat: túl sok növendéket vesznek fel, a tanárok felelőssége pedig, hogy felismerjék, ki alkalmas a pályára és ki nem. Ez nem lehet pusztán a fejkvóta kérdése, hiszen a következő énekesgeneráció sorsa a tét. Azokat viszont, akik valóban alkalmasak, sokrétűen kell felkészíteni: nemcsak az éneklésben, hanem kommunikációban, nyelvtudásban, társasági és szakmai készségekben is. Ma valaki pillanatok alatt ismertté válhat akár egy közösségi médiás videó vagy televíziós szereplés révén, de a valódi kérdés az, hogyan folytatódik onnan a pályája. Hova kerül, milyen színház bízik benne, kap-e fokozatosan nagyobb szerepeket, vagy rögtön túl nagy feladatokat osztanak rá. És ami a legfontosabb, az nem változott: jó muzsikusnak kell lenni. Olyan zenésznek, aki együtt tud működni a kollégákkal, alázattal fordul a hivatásához, jó technikával énekel, és állandóan képezi magát. Ez az alapja mindennek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.