Zene

Két-három éve még izgalmasnak hatott, de ma már halálosan unalmas, hogy minden héten újabb és újabb, sihederekből álló északnyugat-londoni alakulat próbál meg kimászni a garázsból, hogy eljusson legalább olyan szintre, mint mondjuk az Arctic Monkeys vagy a Franz Ferdinand.

"Nemcsak az a baj, hogy nem szeretem a Dying Fetust: nem tudom, képes leszek-e tolerálni a zenéjüket másfél órán keresztül" - fogalmazza meg a koncertre csábítandó cimboránk a földgolyó szinte teljes népessége, de még a metálosokon belül is igen sokak aggályait.

Hogy a mozi nem csupán üres szórakozás, de segít eligazodni a világ fontos dolgaiban is, az - így, 100 év után - immár több mint nyilvánvaló.

1992-ben az Asian Dub Foundation nem volt több két workshopvezető, Aniruddha Das basszusgitáros és John Pandit DJ, valamint a fiatal MC Deeder Zaman együttműködésénél, és csak évek múltán fejlődött zenekarrá - e társaság számára a csúcsot a 2000-ben megjelent Community Music, majd a 2003-ban kiadott Enemy Of The Enemy jelentette.

A kötet címlapján egy tömött bevásárlókocsi elején aprócska játék nyuszi üldögél, ijedten figyelve az előtte háborgó tengert.

Wes Anderson úgy készít filmet, ahogy gyerek épít legóvárat:

Borítékolható volt, hogy a tavalyi elmaradt Peeping Tom után Mike Patton (aki sokak számára, így számomra is, még mindig az egykori Faith No More-énekes) bármilyen formációval jön is Magyarországra, ott tuti a telt ház.

Kiskertek, kukoricaföldek, hullámpalával foltozott kerítések és holdbéli ÁFÉSZ-boltok között kanyarog az autóbusz a szellős zalai nyárban, maga mögött hagyva Nagykanizsát, arccal a horvát határnak. Ha Tarr Béla road movie-ra szánná magát, abból jönne ki ilyesmi. Finoman szólva még Murakeresztúron sincs sok jele annak, hogy egyórányi vonatútra innen (kerüljük a nagy szavakat) történik valami. Persze addig is el kell ütni valamivel a varasdi járat indulásáig hátralévő néhány órát.

Nagyon szerethetik a Park Könyvkiadóban Mozartot, hiszen Solomon remek zenetudományi pszichoregénye (Családterápia, Magyar Narancs, 2007. március 1.) után egy évvel ismét egy Mozart-könyv magyar fordítását jelentették meg. Tudjuk, hogy az opera szelleme mindig (vagy csak végül) triumfál a gazdasági racionalizmus felett, így ez a könyv - minden vonatkozásban - nagyon is operai szellemben fogant. Csoda, ha az első pillanattól a szívünkbe zártuk?

Hangvétele, kifinomult, tiszta elbeszélői stílusa alapján akár huszadik századi író is lehetne Melville. Témái már árulkodóbbak; a különöshöz, a rejtélyeshez való vonzódása érezteti, hogy valójában a késő romantika, a nagyrealizmus korának gyermeke, aki nem akar vagy nem tud bizonyos, nagyon is evilági dolgok magyarázatával megbirkózni, hátrább lép, és csak bejelöli azokat a határokat, ahova az emberi elme e jelenségek megfejtésében elérhet.

Az Ernst Múzeumban látható kiállítás gerincét Fogarasi Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című videoinstallációja alkotja, amely a tavalyi Velencei Biennálén elnyerte a legjobb nemzeti pavilonnak járó, kinézetre eléggé bumfordi Arany Oroszlán díjat. A nemcsak a szűkebb szakmát megosztó, nagyobbrészt negatív kritikával fogadott művet a kiállítás kurátora beágyazta a Bécsben született, magyarul kiválóan beszélő s Magyarországon is alkotó/kurátorkodó fiatal művész korábbi munkáiba, mintegy tágabb értelmezési keretet és eddig nem ismert háttér-információt kínálva a művelődési házak mai, kulturális státusára és társadalmi terére reflektáló munkának.

A Waldbauer-Kerpely-, a Magyar, a Végh-, a Budapest, a Tátrai-, a Bartók Vonósnégyes - úgy tűnik, a dicsőséges múlt után ma kevésbé látványos idők következnek a magyar kvartettek számára.

Mielőtt az ördög rád talál Ha akarnánk, sem tudnánk szebben mondani: Philip Seymour Hoffman és Marisa Tomei egy látványosan jóízűt kefél, rögtön a gyártó cég logója után (egyazon ágyban két Oscar-díj - szép summa). Merész kezdés, és nemcsak azért, mert az előírtnál akár csak eggyel több csípőmozdulatra és a misszionárius póztól való bárminemű eltérésre már ugranak is a hollywoodi cenzorok, de azért is, mert rögtön sikerült kijátszani az éberségünket: ezek ketten bizony a lehető legelhidegültebb házasfelek, szenvedélyes fellángolásuk pedig valójában már időn túli, a közös idejükön túli ráadás.

Harry Kemelman: A rabbi vasárnap otthon maradt David Small, a kisvárosi korántsem csoda-, hanem reformrabbi újabb kalandja a korábban megismert sémát követi: a Barnard's Crossing nevű jenki kisváros zsidó hitközségében támadt súlyos, majdnem a szakadással fenyegető konfliktus megoldása egybeesik a gyilkosság elkövetőjének leleplezésével. Persze mindkét probléma szálait Small tartja a kezében, szelíd mélabúval, rezignált iróniával.