Szinte napra pontosan két évvel - a berlini filmfesztiválon megejtett - bemutatója után elérkezett mihozzánk is az Élet, amiről az angyalok álmodnak (1998) alkotójának "új" filmje, a Julia. Az energiatakarékosnak nyugodtan nevezhető (1999-ben a nagy dobás lendületéből még kiszaladt a Kis tolvaj, aztán csak a hírek jöttek, hogy min és kivel dolgozik) maestro, egyben a francia mozi örök nagy reménysége, Erick Zonca azt mondta a Juliáról, hogy nem remake-je az John Cassavetes Gloriájának (1980), inkább valamiféle hommage lenne - hát, ő tud fransziául. Mi mindenesetre utánanéztünk a dolognak, s akkor már nem felejtettük ki a sorból Sidney Lumet vállaltan is remake-nek készített, 1999-es Gloriáját sem. Amit annál is jobban tettünk, mert Zonca sem mulasztott el megemlékezni róla - ám mielőtt erre kitérnénk, szóljunk a mézesmadzagról, melynek egyik végén Gena Rowlands, a másikon pedig Tilda Swinton fogja közre Sharon Stone-t.
A történet szemrebbenés nélkül mondható filmes alapsztorinak, nyilván nem Cassavetes találta ki, hanem akkor hozakodott elő vele, amikor úgymond zsánerfilmet óhajtott tőle az ezerfejű és nagy barátja, a szaksajtó. A zsáner a gengszter, a képlet pedig pofonegyszerű: egy gyenge nő és egy gyenge hat-hét éves fiúcska menekül sarokról sarokra, hegyen-völgyön mindenre elszánt üldözői elől. Nos, mit tudott kihozni ebből a filmtörténet egyik tagadhatatlan óriása, John Cassavetes - akinek egészen bizonyosan nincsen is gyenge filmje, csak egy csomó jó filmje és nem kevés remekműve. Vagy a megbízható hollywoodi profi, aki olykor gondolati tartalmakat sem nélkülöző remeklésekkel emelkedett ki az álomgyári mezőnyből, olyan filmekkel, mit A tizenkét dühös ember (1957) vagy az Orfeusz alászáll (1960), de mondhattuk volna a Kánikulai délutánt (1975) vagy A hálózatot (1977) is nyugodtan.
És mit az ezredforduló európai wunderkindje?
*
A különbözőségeket (és a bennük rejlő érdekességeket) kézenfekvő a nőalakok felől felderíteni. De amennyire kézenfekvő e megközelítés, annyira veszélyes leragadni az ilyen irányú előítéleteinknél, melyek szerint Gena Rowlands lenne a nagy színésznő, Sharon Stone a ciki, Tilda Swinton pedig a cool. Ezek ugyan korántsem alaptalan sommázatok, de esetünkben használhatatlanok, hiszen mindhárom filmen olyan rendezői határozottságot látunk már az első kockákon, hogy menten számításon kívül kerülnek mindazon pofák és grimaszok, amiket amúgy a mondott művésznők egyéb helyeken oly gyakorta vágnak. Ez alól nem kivétel Stone sem, aki persze nyilvánvalóan azért került a produkcióba, mert már bizonyított a szakágban (így kitalálása sanszosan köszönhető a stúdiónak): a Casinóban (1995) egyszer már magabiztosan és voltaképpen invenciózusan is hozta a "gengszterek macája" figurát; itt is pont arra volt szükség. Akár ciki, akár nem, ez elsősorban az ő filmje, a pályája kései korszakát élő mestert is mintha hozzá rendelték volna ki, s nem fordítva - de még ettől sem kell elszörnyedni, hisz az 1999-es remake-ben Stone az egyetlen, aki - legalább bizonyos pontokon - a maga "művészi eszközeivel" képes felvenni a versenyt Cassavetes művészi eszközeivel - nem tréfálok.
A 1980-as Gloria egy az egyben a menekülésről szól úgy, hogy közben Rowlands és kis pártfogoltja el sem hagyja a várost, de még tán a kerületet, a tömböt sem. Cassavetes összes képe, összes beállítása, képkivágása, alul-, felül-, elöl-, hátulnézete, de legfőként a kameramozgásai a menekülést ábrázolják - tán még futniuk sem kéne a hősöknek. Ha létezik dinamikája a reménytelenségnek - Cassavetes arról csinált filmet, a kapkodó hiábavalóságokról. Lumet mint rendező gyakorlatilag semmi ilyesmivel nem próbálkozott, kapott egy (amúgy lássuk be, Cassavetesestűl rissz-rossz) történetet, s a maga (egyébként korántsem elhanyagolható) lehetőségei szerint igyekezett azt érthetően és szórakoztatóan elmesélni, s az sem zárható ki teljességgel, hogy közben azt hitte, Sharon Stone bő másfél órás (103') reklámfilmjében módja nyílik mondani valamit, például a kiszolgáltatottságról. Nem nyílott, de hiányzott is a fenének, lévén pont az ebbéli alkotói hit teremthette azt a szükségletet, mely legalább három esetben színészi játékra kényszerítette Sharon Stone-t. S ehhez még hozzácsaphatjuk nyugodtan, hogy egy gyerek partnereként, pláne úgy, ha szinte minden jelenetben ott van ő is, vélhetően az átlagosnál is nehezebb játszani. És ezt Sharon Stone persze hogy nem tudta. Ám tűsarkúban, éjszakai bárokban való strichelésre szánt hülyén félvilági kosztümökben bénán szaladni az aszfalton, azt viszont remekül tud Stone - s ez a film egyetlen, ám szerencsére visszatérő motívuma, ami legalább annyira szépen érzékelteti a menekülés (minden menekülés) hiábavalóságát, mint Cassavetes finom mozdulatai a kamerával.
Cassavetes nem is engedi játszani Gena Rowlandsot, pedig lehetett némi lövése a művésznőben meglévő lehetőségekről. De nem játszatja, Rowlands nem játssza el, hogy megrögzötten gyerekgyűlölő szerencsétlen roncs létére az együtt töltött nehéz idők alatt anyai ösztönök ébrednek benne, s visszavonhatatlanul a gyermeki ártatlanság s még a nálánál is nagyobb védtelenség hatása alá kerül. Nem, Rowlands eljárja, lemozogja ezt, s ki hinné - egészen természetesnek hat, ami úgy egyébként öreganyám gombolyaggal játszó macskái mellett lenne csak természetes, a falon.
*
E természetesség, illetve pont a sztori ádázul giccses volta határozza meg a három jelölt viszonyát a történet lezárásához - azt ugyanis, hogy egy gyenge, bár magát olykor feltaláló, máskor meg keménynek mutató nő és egy még gyengébb kisgyerek, akinek a prológban az egész családját kiirtották, menekül a maffia hivatásos gyilkosai elől, nos, azt a filmtudomány jelenlegi állása szerint képtelenség rendesen befejezni. Máshogy persze lehet. Cassavetes egyszerűen a történet egy viszonylag drámai pontján abbahagyja az egészet, s kvázi a műve után odaragaszt egy mesebeli függeléket - hiszen zsánerfilmre szegődött. Lumet nem csinál nagy ügyet a dologból, kivág egy többszörös nekifutásból elkövetett finálét, könnyekkel, hepienddel, minden marhasággal, ami egy Sharon Stone-ra szerkesztett hollywoodi nyáltól elvárható. S akkor jön az európai művész, s abbahagyja az egészet (műve fél-háromnegyed órával hosszabb a két hollywoodi darabnál) a vérgiccs kitörésének pillanatában, és nem veszkődik függelékekkel, egyáltalán semmivel, fárad zuhanyozni, egy ezerszer használt trükkel boldog végnek hazudik egy szörnyű kezdetet. De könnyű neki, hisz ő az elejétől konfabulált, Tilda Swintonostul, "jaj, nem remake ez"-estül, mindenestül.
Nála road-movie lesz az ide-oda futkosásból, elszántság a rémületből, szalonna a kutyából. Mert mindent megvastagít, mert mindent kihangsúlyoz - ami egy hollywoodi matéria esetében nyilvánvaló marhaság. Mit kell azon még vastagítani, amit amúgy is korongecsettel festettek? A Juliában Tilda Swinton például alakít, sőt nagyot alakít - ahogy ő játssza a rosszéletűt, haj, úgy nem játssza senki (ezen tán például elgondolkodhattak volna).
Summa summarum, van itt három lendületes, kisebb-nagyobb kompromisszumok árán élvezhető darab. Egy közülük ízig-vérig a lehetőségeit komolyan vevő mozgóképes munka. A másik egy viszonylag átgondolt, ám feltűnő egyenetlenséggel kivitelezett kereskedelmi termék. A harmadik harsány handabandázás, posztmodernnek szánt kamuflázs, mely ráadásul még afféle Európából személyesen kézbesített szerelmi vallomás is Hollywoodhoz. Ezt a tempót ismerjük jól, a nagyok (és nem a legnagyobbak) közül is megfutották benne a maguk kűrjét: ilyenkor mindig Wim Wenderst szokás elsőre felemlegetni - okkal. De hogy ehhez valaki pont John Cassavetes valamelyik viselt dolgát próbálja felhasználni, az akkora aránytévesztés, hogy menet közben maga az alkotó is rájöhetett. E rájövés, hogy "jaj, én voltaképpen nem is Cassavetes, hanem Miss Stone személyzete előtt lengetem a kalapomat" okozhatta azt is, hogy a műben egy teljesen indokolatlan, felesleges jelenetben egyszer csak ott terem Jude Ciccolella, aki krediten kívül adott egy jóságos papot Lumet Gloriájában.
Ne mondják nekem, hogy nem tudják, ki Jude Ciccolella!
Julia: Forum Home Entertainment; Gloria (1980): Columbia; Gloria (1999): Warner Hungary
