Interjú

„Egy másik fiókból…”

Kollár-Klemencz László és Sebő Ferenc zenészek

Zene

Erdő címmel közös koncertet ad a Sebő együttes és Kollár-Klemencz László kamarazenekara. Honnan ered az együttműködés ötlete, és mit takar dalaikban az erdő?

Magyar Narancs: Feri, nem tartasz a folkrendőrségtől? Mégiscsak, összeállsz most egy rockzenésszel…

Sebő Ferenc: Sose féltem a folkrendőrségtől. Viszont az egyetemen éppen tegnap merült fel az „autentikus” fogalma. És kénytelen voltam helyre tenni, mert rosszul használták. Az autentikus azt jelenti, hogy hiteles. Senki ne jöjjön vele pusztán azért, mert lekopírozott egy muzsikát! Autentikus csak akkor lesz, ha úgy adja elő, hogy elhiszem neki. Az iskolában nyilván elővesznek és betanulnak szövegeket – ezt már a sumerok is így csinálták –, egy nyelvet így lehet megtanítani. De beszélni már szabadon beszélünk! A megtanultakat kreatívan alkalmazzuk. És ez a zenére is vonatkozik.

MN: Én mégis úgy érzem, mintha mély árok húzódna az autentikusnak nevezett és a feldolgozott népzene művelői között.

Sebő Ferenc: Válasszuk külön a szakmát és a hatalmi harcokat! Hogy bizonyos csoportok a többiek fölé akarnak kerekedni, az számomra idegen és értékelhetetlen. Szakmai szempontból nincs ilyen probléma, sőt, komoly fejlődést értünk el. Az én időmben még cikinek számított népzenével foglalkozni, ma pedig fiatalok száz­ezrei teszik, önként és dalolva. Évente nyolcvanan jelentkeznek a népzenei tanszék húsz he­lyé­re. A popzene más kérdés. Abban Dobszay László véleményét osztom. A róla szóló portréfilmben Batta András megkérdezte: mit szól ahhoz, hogy a könnyűzenét is be akarják emelni az oktatásba. Dobszay azt felelte, hogy nem ért egyet vele. A könnyűzenét nem oktatni kell, hanem tudomásul venni. Szerintem is így van. Egy olyan divatjelenségen, ami kétévente változik, mit kéne tanítani? Az működik magától. Tanítani az elmúlt évszázadok értékeit kell. Amiből valaki képességekre tehet szert, ha van hozzá tehetsége. A népzenével is ez a helyzet. Most, hogy sikerült megszervezni a felsőfokú képzést, biztosított az oktatás, de ez azt jelenti, hogy a népzene tanítását is át kell gondolni. Mire való, mit lehet vele kezdeni, és hogyan kell tanítani? Például lássuk be, hogy a popzene az emberiség történelmének a része. A népzene pedig a historikus popzene. Ma már ott tartunk, hogy a régi zene megismerésének a népzene az egyetlen forrása. A nagy zenei fejlődéshez képest a népzene lemaradt két-háromszáz évvel, így olyan, akár egy időutazás. Nemcsak a dallamok és a szövegek őrződtek meg, hanem a technikák is. A táncházmozgalom népszerű mezőségi vagy kalotaszegi zenéi a barokk kor popzenéjét idézik fel. A gyimesi zene a középkorba, a dudások, tekerősök története pedig az ókorig nyúlik vissza. Úgyhogy két nagy haszna van a népzenei revivalnek. Egy jól használható – sok változatban élő – kamarazenei nyelvhez jutottunk, másrészt pedig olyan zenetörténeti infor­má­­ciókhoz, amelyek más módon elérhetetlenek.

MN: A közös koncert ötlete honnan ered?

Kollár-Klemencz László: Én Sebőn nőttem fel. A nyolcvanas években őt hallgattuk a házibulikban. Nagyon fontos volt számomra. Arról persze álmodni sem mertem, hogy egyszer majd közös koncertet adhatok vele. Nem arra mutattak a dolgok. Hiába gondoltam, hogy a népzene és a népi kultúra meghatározó számomra, nem foglalkoztam vele igazán. Legfeljebb érintőlegesen az utóbbi szólólemezeimen. A tavalyelőtti Rengeteg című album merített a legtöbbet a népzenéből és a régi zenéből. És mivel tudtam, hogy Ferinek ez a két dolog egyet jelent, keresni kezdtem. Hogy megkérdezzem, mit szólna ahhoz, ha együtt zenélnénk. Ha egyáltalán – már csak amiatt is, amivel indítottad a beszélgetést – hajlandó ilyesmire. Hiszen én egy másik fiókból jövök…

Sebő Ferenc: Én is, én is másik fiókból jövök… Akartam is tisztázni, én nem a népzenével kezdtem. Amit hallgattál tőlem, az sem népzene lehetett. Hanem a József Attila-dalok. Ez kezdetben két dolognak tűnt, csak később derült ki, hogy az énekelt verseket – bár szerettem volna azt hinni – nem én találtam ki. Hanem az egy történeti műfaj, és a maradványának a hetven százaléka a népzenében megvan még. A Balassi-versekhez is így szedjük össze Erdélyből a dallamokat, mert ott még ma is játsszák és táncolják. Kezdetben inkább az Illés – és a többi beategyüttes – hatott a dalaimra. A népzene később jött, és eleinte nem is hasznosítottuk. Alkalmazott műfajként használtam a színházban. Azért szeretném ezt tisztába rakni, mert valahogy rám ragadt, hogy a népzenével kezdtem. Fenét. Csak megtetszett, és elkezdtünk vele hülyéskedni. Milyen jópofa! Hogy lehetne eljátszani? Aztán belecsavarodtunk a dologba.

Kollár-Klemencz László: Még ehhez a kérdéshez tartozik, hogy az utóbbi években én is aktívan foglalkoztam kortárs költők megzenésítésével. Egy csomó ötlet ebből a vonzalomból jött. A páratlan ritmusok is vonzanak, ahogy a Feri is rengeteg páratlan ritmust játszott. Valószínűleg mindez együtt terelgetett abba az irányba, hogy megkeressem őt. Van egy közös barátunk is, Lantos Iván (a Kolinda együttes egyik alapítója, aki Sebő Ferenccel is játszott – a szerk.), akinek az volt a reflexiója az erdő tematikára, hogy „a Feri nem erdei ember”. De ennek szerencsére nem volt jelentősége. Nem arról szól a koncert, hogy milyen mélyre hatoltunk az erdőben.

Sebő Ferenc: Amikor Laci jelezte, hogy az erdőről lenne szó, végignéztem a szövegeinket, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az erdő milyen gyakran bukkan fel. Már Horatiusnál is, akit a sabinus erdőben azért nem bántott egy farkas, mert énekelt. Úgyhogy jó ötletnek tartottam. És az is biztos, hogy ami a közös ihletet adta ehhez a koncerthez, az a költészet. Annak idején az énekelt vers és a népdal volt az a „közköltészet”, ami mindenkihez elért. Magam is próbáltam verseket írni, de az Aquincum című dalom után rájöttem, hogy jobb szerzőket kell keresnem.

MN: Lantos Ivánhoz visszakanyarodva, azért az érdekes, hogy míg a Lacinak az élettere, neked „csak” esztétikai élményed az erdő.

Sebő Ferenc: „Párizs az én Bakonyom…” Ezek jelképek. De én most azt tartom igazán fontosnak, hogy ezek a szövegek a dallammal együtt nagyon magas szinten szólítják meg az embert. Olyan érzelmi síkon közlekednek, ami messze meghaladja az olvasásuk élményét. Persze ennek is megvan a maga története. A középkorban egyszerű dallamokkal énekelték a szöveget, a romantikától kezdődően viszont akár ki is emelhették volna a szöveget a dalból, annyira a zene uralta a hangulatát. Egy Schubert-dal kicsit több annál, mint hogy… Goethe haragudott is érte, úgy érezte, hogy a szövege sérült.

MN: Néhány héttel a koncert előtt mit jelent számotokra az Erdő?

Kollár-Klemencz László: Most már nagyon várom, hogy megkezdődjenek a közös próbáink. Mert amíg nem halljuk egymást, addig olyan, mintha nem látnám a fától az erdőt. Mintha még nem jártam volna benne sohasem.

SF: Az erdő sugallja azt a képet, hogy egy védő közeg, amiben el lehet bújni, ami szabadságot ad. És azok a versek, amiket összeszedtünk, nagyon sok mindenről szólnak még. Az életről, a halálról, a szerelemről, a csalódásról, a bánatról – a legfontosabb dolgokról. Amikor gyűjtőutakra jártam, megkérdeztem az öregasszonyokat, hogyan tanulták meg ezerkétszáz dal szövegét. És nem értették a kérdést. Ferike, mondták, hát az éneklés gyógyít. Ők szedték össze maguknak a dalokat, senki nem erőltette rájuk. Abban a feudális szellemiségű világban nem voltak kedvező helyzetben a lányok. Amikor férjhez mentek, véget ért a szabadságuk. Ha nem tudták volna kiénekelni a fájdalmukat, megbolondultak volna. A férfiak pedig csak akkor kerülhettek a nők közelébe, ha tudtak táncolni. Így hívták fel magukra a figyelmet. Most nekünk is ez a feladatunk: megszólítani a közönséget. Hogy akik odajönnek, ne ugyanolyan módon távozzanak. Kapjanak valamit. Én úgy érzem, hogy olyan verseket választottunk, amelyek elősegítik az érzelmi azonosulást. És akkor talán létrejön a katarzis.

A közös fellépés június 17-én lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

Figyelmébe ajánljuk