Az angolszász és a német filozófiai felfogás közötti különbséget legegyszerűbben úgy állapíthatjuk meg, hogy egymás mellé teszünk egy angolszász (angol vagy amerikai) és egy német filozófiai enciklopédiát. Az elsőben filozófusok nevei, a másodikban fogalmak teszik ki a címszavakat. Az első emberekről szól, akik fejükbe vettek bizonyos ideákat, a második ideákról, amelyek átmenetileg befészkelték magukat bizonyos emberek fejébe.
Földényi F. László a német példát követi Kertész Imre ideáiról írott könyvében, amit, talán szerénységből, szótárnak hív, pedig valójában enciklopédia, hiszen szavak, fogalmak egyszerű meghatározása helyett idézetekkel illusztrált magyarázó szócikkeket, rövidebb esszéket találhatunk benne. A címszavak Kertész jellegzetes és kevésbé jellegzetes szavai, A-tól Zs-ig, vagyis az "abszurd"-tól a "zsidó"-ig.
Nehéz is lett volna Földényinek az angolszász mintát követve a szerző írásaiban szereplő fontosabb embereket szedni alfabetikus sorrendbe, mert ezekből, "figurákból" vagy "regényhősökből" itt vajmi kevés van. Az ő karakterük, gondolataik helyett tehát bizonyos fogalmak karakterleírásán keresztül juthatunk el, ha nem is a Kertész szerint hatalmas vízióként működő titkos koherencia tettenéréséig - ez, mint mondja, természetesen lehetetlen -, de legalább odáig, hogy Földényi segítségével tetten érhetjük, miként használja ezeket a fogalmakat; filozófiai veséjébe láthatunk tehát.
Börtönünk a nagyvilág
Milyen filozófiai eszmék, milyen, a világról alkotott ideák fészkelhetnek annak a fejében, akit a világ megtagad, akit egy tökéletes racionalitással megtervezett és felépített haláltáborba dug tizennégy évesen olyan okból, ami tökéletesen híjával van minden racionalitásnak? Ha a világ megtagadja, mi mást tehet egy egészséges, életerős lélek, mint hogy megtagadja a világot?
A világmegtagadás világbajnokai a kereszténység egykori legveszélyesebb riválisai, a gnosztikusok voltak. Szerintük a teremtett világ a teremtőjével együtt kész katasztrófa, maga a borzalom, amiből meneküljön, aki tud. Ez utóbbi szó szerint értendő, vagyis a menekülés egyedül a tudáson, gnosison keresztül lehetséges. Aki ezzel nem rendelkezik, akinek a szívébe nem nyilallt bele a felismerés, hogy ez a hely úgy rettenetes, ahogy van, az csak érezze magát otthon, rendezkedjen be tágas börtönében, bélelje ki kereszténységgel, humanizmussal, költészettel, miegymással.
Adorno sokat idézett kijelentését, miszerint Auschwitz után barbárság költeményeket írni, Kertész "morális bűzbombának", a holokauszt morális kisajátítására való biztatásnak tekinti. Mintha pont a XX. század közepén derült volna ki, hogy a világ egy borzalom. Pontosabb és nyilván Kertész számára is elfogadhatóbb lenne úgy fogalmazni, hogy Auschwitz után barbárság humanistának lenni. A humanista ugyanis lényegében a civilizáció félrelépésének, egy helyrehozható malőrnek tekinti a holokausztot. Katonadolog.
Ízlések és teóriák
Könyve bevezetőjében Földényi azt mondja, a címszavakat önkényesen válogatta össze Kertész műveiből, és indoklásképpen hozzáteszi, hogy legalább ilyen tetszőlegesnek találna valamilyen objektív, tudományos elemzés szempontjai szerinti válogatást. Mert az úgynevezett tudományos szempontoknak, teóriáknak nincs tudományos alapjuk, tehát minden úgynevezett objektív kiindulópont kiválasztása eleve önkényes: vérmérséklet, ízlés vagy divat kérdése. Az olvasó erre vállat vonva azt mondhatja, hogy a kor vérmérsékletének, ízlésének, divatjának most éppen ez a relativista teória felel meg, mostanában ezt hordják, de hát ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a teória igaz is. Ebből még egyáltalán nem következik az, hogy az objektív igazság, valóság lehetősége körüli több évezredes filozófiai huzavonának akkor most, a XXI. század elején egyszer s mindenkorra vége. Ha csak nem osztjuk azt a másik divatos felfogást, hogy a filozófiának magának is vége.
Egy önkényes választást fölösleges azzal indokolni, hogy hiszen minden más választás is önkényes, amikor ez nem feltétlenül igaz, s amikor elég lenne egyszerűen annyit mondani, azért választottam így, mert ezúttal kedvem szottyant a saját logikámat követni. Ez, Földényi esetében különösen elégséges indoklás lenne, mert neki nemcsak saját, de figyelemreméltóan sajátságos logikája van. Egyfelől lebírhatatlan, romantikus vonzódást érez minden iránt, ami egyedi, bizarr, ezoterikus, misztikus, sötét, nyirkos, perverz, melankolikus és egzaltált, másfelől, ilyen irányú kutakodásainak eredményeit józan, kiegyensúlyozott, szellős, áttekinthető és jól formált mondatokban tárja könyveiben az olvasó elé.
Bármiről írjon is, Földényi mindig kényes a formára. Esztétikában nem ismer tréfát. Ettől az esztétikai hajlíthatatlanságtól vezetve selejtez ki olyan, a sajátságos vonzalmainak, logikájának megfelelő, ám túl nyilvánvalóan nyirkos, romantikus fogalmakat, mint "szorongás", "öngyilkosság", "halál", olyan, az adott kontextusban egyedibb, periferikusabb fogalmak kedvéért, amelyekről készséggel elismeri, hogy kevésbé jellemzők Kertész életművére (például: "kutya", "mérleg" vagy "hentesbárd").
Üzenet a túlvilágról
Ha hitelt adunk Kertész kijelentésének, miszerint minden írását egy érezhető, de titokzatos és megközelíthetetlen koherencia hatja át, akkor egyrészt azért nem számít, hogy milyen fogalmakon keresztül akarunk eljutni ehhez, mert ez műveiben mindenhol egyformán föllelhető, másrészt azért, mert úgysem megközelíthető. Más szóval, ha minden út Kertészhez vezet, de egyik sem ér el hozzá, akkor teljesen mindegy, hogy melyiken indulunk el, akkor megfelel a "hentesbárd" is.
Az olvasónak szerencsére nem kell eldöntenie, hogy a megközelíthető és az érezhető között pontosan mi a különbség, s hogy ez a különbség megközelíthető-e. Mert mindettől függetlenül vagy mindezek ellenére a Földényi által összeválogatott fogalmakból elég tiszta képet kaphat arról, hogy mit gondol Kertész a világról.
Nem sok jót. Olyan sötét helynek látja, ami egyfelől híjával van minden transzcendenciának, másfelől viszont elviselhetetlen valamilyen transzcendencia nélkül. Tapasztalatai, felvilágosultsága, intellektuális integritása nem engedik, hogy isten létezését komolyan vegye, de nem érheti be ennyivel, a saját létének elviseléséhez ennél többre van szüksége. Ezt a többletigényt fogalmazta meg egyszer az angol író Kingsley Amis, amikor az orosz költő Jevgenyij Jevtusenko azt kérdezte tőle, "Maga ateista?". "Igen", felelte Amis, "de ennél többről van szó, gyűlölöm 't".
Egy vérbeli istengyűlölő gnosztikus szerint nemcsak Auschwitz után, hanem már a világ teremtése óta barbár és naiv dolog egyszerűen ateistának lenni. A kérdés persze az, hogy mi következik ebből? Esetleg az, hogy barbár és naiv dolog egyszerűen apolitikusnak lenni egy totalitárius világrend alattvalójaként? Mit kezdjen magával és másokkal a modern totális fogyasztói tömegtársadalom polgára, egy olyan tömegtársadalomé, melynek mélyén Kertész szerint "ott rejlik Auschwitz lehetősége"?
Erre a kérdésre a Semmi szócikkben kaphatunk választ. Itt megtudhatjuk, hogy Kertész szerint az uralkodó elit és az alattvaló, a politikus és a választópolgár, vagy az ő szóhasználatával, a hóhér és az áldozat mind "a Semmi ügyében teljesít totális szolgálatotÉ ennek az evilági Semminek az ügynökei". Tehát, amikor alattvaló- és áldozatstátusunkat megelégelve magunkra vesszük mások gondjait, felemeljük a szavunkat, körültekintően informálódunk, szavazunk, kiállunk elveink mellett, tudatosan fogyasztunk, szociálisan érzékenyek vagyunk stb., akkor ugyan senki sem vádolhat bennünket apolitikussággal vagy semmittevéssel, de mégis a Semmit teszszük. Szó szerint. És mi történik, ha ebből a leginformáltabb szavazók és a legtudatosabb fogyasztók számára is észrevétlenül egy újabb Auschwitz lesz? Semmi. Szintén szó szerint.
Kertész számára létezik azonban egy másik semmi is, ami "túl van a léten, érintetlen mindattól, ami a világot alkotja", tudjuk meg ugyanebből a szócikkből. Ez a semmi a gnoszticizmus ártatlan istene, ártatlan, mert semmi köze az elképzelhető legnagyobb bűnhöz, a világ megteremtéséhez. A világ az a hely, ahol az embert bármikor megfoszthatják először csak a jogaitól, tulajdonától, aztán a tulajdon hajától, ruhájától, nevétől, arcától, jellemétől, énjétől és végül a sorsától. Az a hely, ahol a ráció nem a kozmikus rend lenyomata az ember elméjében, hanem csak állati léte fenntartásának nélkülözhetetlen eszköze. Ahol nem lelhető fel annak a gesztusnak az eredete, amivel egy rabtársa, egy idegen a saját életét veszélyeztetve megmenti Kertészét. Ez a világ az a hely, ahol Auschwitzra van magyarázat, de erre a gesztusra nincs.
Az efféle gesztusokra éppen azért nem épülhet semmiféle világmegváltó humanizmus, mert nem evilági eredetűek. A látszat ellenére nem egymással fűznek össze bennünket, hanem a gnoszticizmus istenével, aki így ad magáról életjelet. Ezek a ritka, rejtjeles üzenetek csak arra jók, hogy megmentsék az embert, mint Kertészt is, az evilági semmiben való szabadeséstől, a nihilizmustól. Segítségükkel csak arra a kérdésre adhatunk választ, hogy mit kezdjünk magunkkal, de arra nem, hogy mit kezdjünk egymással.
Ez az életszemlélet tehát semmi olyan elemet nem tartalmaz, ami munícióként szolgálhatna az emberiség ügyének felkarolásához vagy ahhoz, hogy a világot - egy mostanában divatos, egyenesen amerikai angolból fordított kifejezéssel élve - "biztonságosabbá tegyük a demokrácia számára". De Kertész ezért aligha okolható. Ha valamilyen posztstrukturalista szemináriumon, intellektuális úton, és nem egy lágerben hentesbárddal fosztották volna meg énjének illúziójától, akkor némi intellektuális erőfeszítéssel talán képes lett volna más, embertársai számára megnyugtató illúziókból újjáépíteni az identitását.
Egy misztikus angolosan távozik
Földényi nagy misztikusnak nevezi könyvében az én nélküli, sorstalan létet az abszurdon is túli katasztrófaként érzékelő Kertészt. A "nagy" talán túlzás, de kétségtelen, hogy a Sorstalanság szerzője a katasztrófa színhelyéről a gnosztikus misztika titkos csapóajtaján át távozik. Csakhogy túl angolos ez a távozás. Túl sok rendezetlen kérdés marad utána. Mint az után az angol lobogóbeli, szarvasbőr kesztyűs kéz után, ami a városból, a forradalmi zűrzavar színhelyéről távozó, angol felségjelű, elegáns autóból nyúl ki óvatosan, részvétteli mozdulattal integetve.
Mert rendben van, tegyük fel, Kertészt követve, hogy a holokauszt nem aberráció a modern civilizáció történetében, hogy a minél kellemesebb, kényelmesebb állati létünk fenntartásának nélkülözhetetlen eszközeként értelmezett és ünnepelt modern ráció mélyén ott rejlik egy globális Auschwitz, vagyis, angolos alulfogalmazással szólva, az egész emberiség számára módfelett kellemetlen és kényelmetlen jövő lehetősége. De biztos, hogy csak ez, a modern ember (Francis Bacon és követői) által önkényesen választott, kitalált racionalitás létezik? Miért olyan elképzelhetetlen, hogy a ráció valójában mégis a kozmikus rend lenyomata az ember elméjében, s a modern, önkényes kitaláció éppen e rend ellen való, hosszú távon elkerülhetetlenül katasztrófával végződő lázadás?
Rendezetlen marad továbbá az a kérdés is, hogy a személytelen, embertelen erőként érzékelt modern racionalizmus elől menekülve mennyire üdvös Kertész és mások módjára magunkhoz ölelni a XIX. század német antiaufklérista romantikájának azt a csillogó szemű individualizmusát, melynek minden univerzális renddel és törvénnyel szembeszegülő, dacos szellemiségét az individuálisról nemzeti és faji szintre emelve később épp a nácizmus teljesítette ki.
Tagadhatatlan, hogy ezek mind evilági dilemmák. De hát végső soron evilági dilemma az is, hogy létezik-e egy gnosztikus túlvilág. A Földényi enciklopédiájában megjelenő Kertész ebben a kérdésben úgy tűnik, túl korán adta át magát a titkos koherenciát illető intuícióinak, s így, ha nem is egzisztenciális, de filozófiai értelemben túl olcsón jutott a miszticizmusához. Persze még mindig nem olyan olcsón, mint ahogyan oly sok haladó szellemű nemzedéktársa jutott ahhoz, amit ő - jogos megvetéssel -, csak "hivatásos humanizmus"-nak hív.
Magvető, 2007, 336 oldal, 2990 Ft
