Lemez

Fakuló ikonok

Yeah Yeah Yeahs: Mosquito

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. június 1.

Zene

Négy, máskülönben igen mozgalmas év telt el a Yeah Yeah Yeahs legutóbbi nagylemeze, az It's a Blitz óta, ami bizony eléggé hosszú idő. Hogy jelezzük, mennyire is az, talán érdemes gyorsan végigvenni, hogy mi is történt 2009 óta azokkal a zenekarokkal, amelyek a YYY-hez hasonlóan az előző évtized elején robbantak be az újrock-forradalomnak nevezett izé élvonalába, majd több-kevesebb (de inkább több) sikerrel dolgozták végig magukat a nullás éveken.

A White Stripes feloszlott, az Interpol pedig pont az évtizedfordulón hozta ki az utolsó lemezét, majd ezt követően ki is lépett a zenekar posztersrác-basszusgitárosa, Carlos Dengler. A Strokes meg szokatlanul fiatalos nekibuzdulással vetette bele ugyan magát az új évtizedbe, de azzal nyilván Casablancasék is tisztában vannak, hogy az a bizonyos momentum már réges-rég tovatűnt.

Így aztán a YYY-nek is jókora esélye van arra, hogy örökre megmaradjon az időszak egyik emblematikus zenekarának, amelytől már senki sem vár olyan igazi korszakfordító nagy dobást, hanem csak legföljebb egy-két kellemes albumot és kislemezt, amik a rajongókon kívül alkalmasint nem sok embert érdekelnek majd. És hát sajnos vannak arra mutató jelek, hogy érdemes felkészülni erre a forgatókönyvre. Egyrészt nagyon úgy néz ki, hogy a tagok kétségbeejtően és visszavonhatatlanul megöregedtek: a korábban kölyökképű gitáros, Nick Zinner már nemcsak a frizurája és az effektpedáljai, hanem a ráncai alapján is azonnal felvételt nyerhetne a Jesus & Mary Chainbe, míg a dobos Brian Chase egész konkrétan úgy fest, mint a nagykállói csodarabbi. És persze itt van az excentrikus énekesnő, Karen O, aki nyolc-tíz éve még az egyik első számú alternatív divatikonnak számított, de ma már csak azzal sokkol, hogy butikosnő-szőkére festette a haját.

A nagy kérdés a már-már hipnotikusan fertelmes borítóba csomagolt Mosquito kapcsán az, hogy a disszonáns gitárzajokkal színezett, artisztikus garázspoppal indult és nagyjából a szintikkel feldobott, csillogó-villogó diszkóig jutó trió ezúttal melyik arcát mutatja majd. Hát, a válasz az, hogy az érzelmes és enervált balladagyárosét. De tényleg: ennyi lassú és romantikus szám valószínűleg egyik YYY-lemezen sem szerepelt még. Igaz, ezek legalább sokszínűek, hisz van itt minden a downtempós (komolyan!) hangszerelésű daraboktól egészen a nagy ívű végefőcím-zenékig, de azért ilyen nagy koncentrációban ez azért eléggé lelombozó. Még jó, hogy az időnkénti rockolások (Mosquito, Area52) és pár apróság (gospelkórus, rapbetét) azért segít fenntartani a figyelmet. A primkó szintiknek és dobgépeknek, ill. az eszköztelen (már majdnem lo-fisan rozoga) hangzásnak is lehet örülni, a többször feltűnő dubos lüktetés (ami tényleg figyelemreméltó egy olyan zenekartól, amiben hivatalosan nincs is basszusgitáros) pedig tényleg klassz; szóval nincs katasztrófa, csak annyira nem hagy semmi maradandó nyomot ez a háromnegyed óra, hogy az ijesztőbb, mint a borítón a pucér kisgyereket penetrálni készülő óriásrovar.

Universal, 2013

Neked ajánljuk