Koncert

Fényburok

Jordi Savall vezényelte a Budapesti Fesztiválzenekart
szerző
Csengery Kristóf
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy ismerősöm június 2-án, szombaton déltájban kilépett a Zeneakadémia Wesselényi utcai Ligeti György épületének kapuján, és az első emberi lény, aki szembejött vele, Jordi Savall volt.

A világhírű katalán karmestert a pesti utcán semmi sem különböztette meg a többi járókelőtől – hacsak az nem, hogy ez a hetvenhét éves, ősz szakállú férfi különlegesen szép ember. Nem viselt jelet a homlokán, nem volt rajta semmi figyelmeztető, ismerősöm mégis azt mondja, olyan volt, mintha fényburokban járna: körülvette a rendkívüli személyiség láthatatlan, de szinte tapintható erőtere. Ezt az erőteret érezhette mindvégig a zenehallgató Savall két budapesti koncertjén, a Zeneakadémia nagytermében, június első szombatján és vasárnapján.

A vendéglátó Budapesti Fesztiválzenekar erre a két délutáni hangversenyre (jelen sorok a második, vasárnapi fellépésről számolnak be) átváltozott korabeli hangszerek kópiáin játszó régizenei együttessé. Manfredo Kraemer személyében vendég koncertmestert hívtak (nem véletlenül éppen őt: 1991 óta rendszeresen e német-argentin hegedűs látja el a zenekarvezetői feladatokat Savall két fontos együttese, a Le Concert des Nations és az Hespèrion XXI élén). Kraemer mellett még sok más külföldi jövevény csatlakozott a zenekarhoz ez alkalommal: kivétel nélkül a fúvósok posztjain. Két kiváló barokkfuvolás, három remek barokkoboás, két kitűnő barokkfagottos – a pompásan helytálló kürtösöket és trombitásokat azonban sikerült a zenekarnak a hazai kínálatból kigazdálkodnia.

Már a műsor is remeklés: négy barokk szvit egymás után. Bach 4. zenekari szvitje (D-dúr, BWV 1069) és Rameau-tól a Les Boréades az első részben, a szünet után pedig a Bachnál harminckét évvel idősebb Georg Muffat Impatientia-szvitje (Florilegium Primum, Fasciculus IV.), végül Händel frenetikus Tűzijáték-szvitje (HWV 351). Sok-sok tánctétel (nemrég John Eliot Gardiner magyarázta koncert utáni beszélgetésen a Zeneakadémia közönségének, milyen fontos a barokk zenében – még a szigorú Bachnál is – a tánckarakter), rengeteg fény, szín, életkedv, kontraszt, temperamentum. Mondhatnánk: két óra tömény életmámor. Egy ilyen koncerten átéljük, milyen az, amikor még a felülmúlhatatlan Bach is elhalványul – a lehengerlően találékony Rameau zabolátlan karakterözöne mellett.

A zenekar lubickolt a gyönyörűségben, hogy Savall-jal muzsikálhat. Nagyszerűen játszottak, telivér hangzásigénnyel, ízesen-zamatosan, délceg ritmussal, virtuózan. És örömöt sugározva! Ennyi ringatózó testű fúvóst, ennyi mosolygó vonóst ritkán látni. Riporterek olykor fontoskodva firtatják, „mi a titka” egy-egy nagy karmester delejes hatású művészetének. Savall esetében alighanem van válasz a kimódolt kérdésre. Ami a keze alatt megszületett, az maga volt a határtalan életkedv és érzékiség kifejezője: felszabadultság és lelkesedés zenében elbeszélve. Ő maga azonban jelenségként ennek a tökéletes ellentétét képviselte: a tartás, a fegyelem és a visszafogottság élő szobraként állt a pulpituson. Alighanem ez az ellentmondás termelte ki azt a jótékony feszültséget, amelyből instrukciói nyomán a zenélés ellenállhatatlan energiája megszületett.

Zeneakadémia, június 3.

szerző
Csengery Kristóf
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...