Film - Eltévedt szellemek - Apichatpong Weerasethakul: Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire

  • Bori Erzsébet
  • 2011. január 20.

Zene

Ha azzal jönnek nekem, hogy egy filmet nem a filmnyelv, hanem a rendező buddhista vallása felől kell értelmezni, még hajlanék is a meghátrálásra: nyilván a nézőkben van a hiba, akik nem tudnak eleget a buddhizmusról. De mielőtt szégyenkezve kiosonnánk a moziból, próbáljuk meg elképzelni ugyanezt az állítást katolikus (anabaptista, unitárius, kabbalista, szcientológus stb.) rendezővel, persze csak futólag, mert még elragadtatnánk magunkat.

Ha azzal jönnek nekem, hogy egy filmet nem a filmnyelv, hanem a rendező buddhista vallása felől kell értelmezni, még hajlanék is a meghátrálásra: nyilván a nézőkben van a hiba, akik nem tudnak eleget a buddhizmusról. De mielőtt szégyenkezve kiosonnánk a moziból, próbáljuk meg elképzelni ugyanezt az állítást katolikus (anabaptista, unitárius, kabbalista, szcientológus stb.) rendezővel, persze csak futólag, mert még elragadtatnánk magunkat.

Az európai kultúra nyitott (egyesek szerint túlságosan is, de ebbe most ne menjünk bele), különösebb nehézség és idegenkedés nélkül tudta befogadni a filmezést nagyon más szemlélettel és esztétikával művelő távol- és közel-keleti, afrikai, közép-ázsiai vagy dél-amerikai alkotókat. Ha Kuroszava nem ér, mert túl nyugatias, akkor mondjunk csak Ozut vagy Takesi Kitanót; az európai rendezővé válás útjára lépett Kiarosztami helyett a sorsa jobbra fordulását hazai börtönben váró Panahit; szinte bárkit a kínai rendezők ún. ötödik-hatodik nemzedékéből... de ne folytassuk, elvégre a moziban nem a nézőnek kell bizonyítania, hogy ő igenis jó néző.

Apichatpong Weerasethakul 2002-ben mutatkozott be a nemzetközi színtéren, s azóta tartják számon nagy ígéretként. A várakozásokat még feljebb srófolta a Trópusi betegség jogos elismerése (2004, Cannes, a zsűri nagydíja), míg a tavalyi Arany Pálma azt látszott jelezni, hogy a thai rendező beváltotta az ígéretet.

A Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire címszereplője hatvanas vidéki gazdálkodó; veseelégtelenségben szenved, egy ideje már csak a dialízis tartja életben. Halálát közeledni érezvén magához hívatja még megmaradt rokonait, akik meg is érkeznek a városból, de a búcsúvacsorán hívatlan vendégek is megjelennek: Boonmee bácsi rég halott felesége és rég eltűnt fia. Mi sem természetesebb, mint hogy a haldokló megidézi a szeretteit, így az asszony feltűnésekor Boonmee bácsinak szeme sem rebben, csak a sógornő és az unokaöcs lepődik meg egy pillanatra. Valóban szokatlan kissé, hogy az érdekelteken (Boonmee bácsin és a nézőn) kívül mások is látják a visszajáró szellemet. A fiú megjelenése mégis kelt egy kis megütközést: pont úgy néz ki, mint Csubakka, csak piros a szeme, és úgy világít a sötétben, mint a földönkívülieké az ötvenes évek idegen inváziós sci-fijeiben. A családtagok viszonylag higgadtan fogadják, bár nehezményezik, hogy túl hosszú a szőre. A fiú azt hozza fel mentségére, hogy ő majomdémon; eltűnése előtt az őserdőben fotózott, s a képek előhívásakor fura lényt fedezett föl a lombok közt. A Nagyításból vett idézet azzal folytatódik, hogy visszatér a helyszínre kutatni. Sikerrel jár, oly mértékben, hogy az egyik lénnyel közösülve maga is majomdémonná változik. Hogy minek - miért akar egy egészségesnek tűnő huszonéves fiatalember fákon ugrálni és majmokkal párzani -, arra nem kapunk sem prózai, sem spirituális magyarázatot, s azzal is csak lukra futunk, ha a Nyugati utazás avagy a Majomkirály történetében sűrűn előforduló majomdémonokkal próbáljuk kapcsolatba hozni a filmbeli "vukikat". (A Trópusi betegségben legalább tudjuk, mi köze az üldözőnek a tigrisdémonhoz.)

Az állatos szex a görög mitológia ismeretében nem okozna különösebb megrendülést, már ha nem akadunk fenn azon, hogy a görögöknél még az ember emberrel felállás is közkedvelt volt, míg Apichatpong Weerasethakul feltűnően mellőzi ezt az opciót. A csúnya hercegnő - akinek a meséje a film egyik legszebben megoldott része - a csinos gyaloghintó-hordozó helyett egy harcsának adja oda magát. Sajnos ez csak egy betét a filmben, semmi köze Boonmee történetéhez, aki saját bevallása szerint nem képes visszaemlékezni korábbi életeire, s így nagyon hülyén venné ki magát, ha a néző elkezdené találgatni, vajon a hercegnő, a fiú vagy a hal volt-e Boonmee valamelyik előző életében.

Múlt és jelen, szent és profán, animizmus és mobiltelefon néhol meghökkentő, humoros, mégis természetes egymás mellett éléséről akarna szólni a Chicagóban tanult thai rendező, de még nem talált hozzá formát. Nem az epizodikus, fragmentált elbeszélésmóddal van bajom, hanem az epizódok szervetlenségével és egyenetlen színvonalával. A jól megoldott jelenetek - például a nyitány az elbitangolt bivallyal, a már említett csúnya hercegnő meséje, Boonmee és sógornője mézkóstolása a tamariszkuszligetben vagy a kolostorban tévé és számítógép híján unatkozó szerzetes kiszökése és átvedlése civilbe, melynek során meg is kettőződik: egyik példánya a tévé előtt bambul a szállodai szobában, a másik elmegy vacsorázni (miközben a szerzetestársak letennék a nagyesküt, hogy egész idő alatt a cellájában aludt) - olyan esetlen és nevetséges képsorokkal váltakoznak, mint a Csubakkára hajazó "majomdémon" esete és a Blair Witch Projectre emlékeztető amatőr barlangjelenet.

Arany Pálma ide vagy oda, Apichatpong Weerasethakul még nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ha jól fejtettem meg a maga elé kitűzött programot, akkor arrafelé igyekszik, ahol Mizogucsi remeke, az Ugecu története lebeg, egyelőre elérhetetlen magasságban.

Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány

Neked ajánljuk