Film: Nők a sivatagban (Sorozat a Francia Intézetben)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2001/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az utóbbi években annyi rossz és/vagy érdektelen francia filmet sikerült látnom, hogy előre fanyalogtam a Francia Intézet új sorozatától. Az élmény annál durvábbnak ígérkezett, hogy az esemény a Nők a kamera mögött címet viselte, és a nemzetközi nőnapon vette kezdetét. Történetesen egy jó filmmel: Gyarmathy Lívia friss Európa-díjas rövidjével, A gólyával. Akkor még nem sejthettem, hogy két nagyszerű filmet fogok látni.

Az utóbbi években annyi rossz és/vagy érdektelen francia filmet sikerült látnom, hogy előre fanyalogtam a Francia Intézet új sorozatától. Az élmény annál durvábbnak ígérkezett, hogy az esemény a Nők a kamera mögött címet viselte, és a nemzetközi nőnapon vette kezdetét. Történetesen egy jó filmmel: Gyarmathy Lívia friss Európa-díjas rövidjével, A gólyával. Akkor még nem sejthettem, hogy két nagyszerű filmet fogok látni. Az egyik a Beau travail volt, a másik a Nadia és a vízilovak. Claire Denis és Dominique Cabrera nagyon eltérő módon közelíti meg a mozgóképészetet úgy nyelvi, esztétikai, mint praktikus, haszonelvű tekintetben, magyarán

homlokegyenest ellenkező válaszokat

adnának arra a kérdésre, hogy mi a film és mire való. Két szélső fölfogást képviselnek, és mit tesz isten, én épp erre a kettőre vagyok vevő, míg közöttük ott van az elnagyoltan mainstreamnek nevezhető összes fokozat a családi filmtől az ipari ijesztgetésig, dogmától a giccsig. Mindkét darab 1999-es, és félő, hogy kicsúsztak a moziforgalmazás hálóján. Ha mégis felbukkannának valahol, el ne kerüljék a találkozást.

A Nadia és a vízilovak egy ´95. decemberi éjszakán játszódik, a többhetes vasúti sztrájk egy fordulójában. Félve írom le, kik a szereplői: munkások, prolik, kékek, szakszervezeti, sőt párttagok. Arról a pártról van szó. Egyik-másiknak már az apja is kommunista volt, és még büszkék is rájuk. Három hete léptek sztrájkba valami nyugdíjkorhatárügy miatt, de be kell ismernem, hogy a felét sem értettem a ´95-ös francia belpolitikai utalásoknak. Arra számítottak, hogy általános sztrájk lesz, vagy legalább a fuvarosok melléjük állnak, de azok jórészt a magánszektorban dolgoznak, több félnivalójuk van, és gyávább az uniójuk. Most az a kérdés, hogy mi legyen: elfogadják-e a kormány ajánlatát, vagy kitartsanak. Az emberek fáradtak, idegesek, napok óta nem aludtak rendesen, nem látták a családjukat. A különböző szakszervezetek mást és mást mondanak, a sztrájktörőkről már nem is beszélve. Ebben a kiélezett helyzetben lép a színre Nadia a karonülő gyerekével, az apát keresi, aki hónapok óta eltűnt, de most meglátta a tévében a sztrájkolók között. A working class közegben Nadia az underclasst képviseli, se munkája, se családja, már a segélyezésből is kihullott, alkalmi melókból és alkalmi lopásokból él, és a gyerek apjának is csak a keresztnevét ismeri, merthogy nem szokott személyit kérni a dugáshoz. Viszont esze ágában sincs rabszolgamunkát vállalni. Nadiát legalább akkora távolság választja el a saját lakást, autót birtokló, rendezett életet élő és nyaralni járó vasutasoktól, mint a melósokat a Le Pen-szavazó középosztálytól. Vagy mégsem?

Dominique szenvedélyesen elkötelezett ember lehet,

erős szociális érzékenységgel

Mifelénk Ken Loachhoz kötik az ilyet, teljes joggal, noha a franciáknál is nagy hagyományai vannak. Ezek a rendezők szoktak azután jó szándékú és nézhetetlen erkölcsi tanmeséket, rossz agitprop darabokat csinálni - ami ellen még maga Loach sincs bebiztosítva -, amikor elfogja őket a szent hevület és cselekményvezetés, jellemábrázolás meg kamerakezelés helyett elkezdenek ágálni. A Nadia és a vízilovak is végig borotvaélen táncol, de megússza, mert Cabrerát egyszerűen érdeklik azok az emberek, akiket lefilmez. Jobban érdeklik, mint az eszmék útja a történelemben, és ez épp elég az üdvösséghez.

Ha elnézzük a zsúfolt moziműsort, a videotékák választékát, a számos tévécsatornát, hajlamosak leszünk azt hinni, hogy mi aztán (mozgó)képben vagyunk. Pedig ez legfeljebb az amerikai filmre igaz, és arra is csak deréktól fölfelé. Dominique Cabreráról még képzelhetem azt, hogy pályakezdő ifjonc, de Claire Denis-ről sajnos tudom, hogy nem az. A Csokoládétól (nem azonos a nemrég bemutatott melodrámával) a Nenette és Boniig vagy fél tucat film van már a háta mögött. Egyik-másikkal össze is futhattak a Francia Intézet szorgos látogatói, sőt már Bikácsy Gergely tíz éve megjelent könyvében (Bolond Pierrot moziba megy) találkozunk a nevével. Tanúsága szerint kezdettől kitűnt formai biztonságával és afrikai tematikájával, ami az ő esetében nem egzotikumot jelent, hiszen Denis francia Kelet-Afrikában született és nevelkedett. Ha így vesszük, a Beau travailban nincs semmi meglepő: Dzsibutiban játszódik, és

formanyelvi remeklés

Engem mégis zavarba ejtett, mert hát mire számít az ember egy női rendezők sorozatában vetített és Beau travail címet viselő mű esetében? Dolgozólány-féle női történetre, feminista alapvetésre. A Derék munka magyarítás csak egy a lehetséges címváltozatok közül, amelyet feltehetően terelő célzattal választottak. Claire Denis filmje ugyanis férfiakról szól, és szinte kizárólag férfiak között játszódik. Az idegenlégióban.

Minden ízében kidolgozott, tökéletesre csiszolt, ha úgy tetszik, mache film, csakhogy a tudatosan meg- és összeválogatott, kimunkált részletek között, a szerteágazó utalásrendszerrel szélesre nyitott értelmezési tartományban nem találunk egyetlen fölösleges, öncélú elemet sem. A Beau travail nemcsak keresett, de talált is.

Melville Billy Budd című elbeszélése adja a laza keretet, Benjamin Britten azonos című oratóriuma a zenei alapot. De bejátszik egy régi Godard-film, A kis katona is, az algériai nehéz napok idejéből. A főhős Billy Buddból és a kis katonából van összegyúrva, Galoup őrmesternek hívják, és Denis Lavant játssza. Hogy még cifrább legyen a dolog, Galoup főnökét ugyanúgy hívják, mint Godard hősét (Bruno Forestier), és Claire Denis az akkori színészre (Michel Subor) osztotta a szerepet.

A film Marseille-ből indul, és maga az érintett beszéli el, hogy s mint esett, hogy őt, a tökéletes katonát leszerelték, és hazaküldték. A történet így visszatekintés és felidézés formájában elevenedik meg; amit látunk, az Galoup emlék- s vágyképeinek sora. Denis arra kapott megbízást és szerény költségvetést az ARTE-tól, hogy csináljon filmet az idegenségről. Afrika, idegenség, idegenlégió - nincs is ennél kézenfekvőbb. Állandó alkotótársa, Agnes Godard (csak névrokon) operatőr mellé felvett még egy koreográfust, majd a főszereplőkkel és vagy harminc fiatalemberrel elvonult Afrika szarvára. Az előkészületek során a koreográfus ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a történet kiképző őrmestere. Munkájuk eredményeképpen - és a paradicsomból kiűzött Galoup emlékeiben - ritmikus gimnasztikaként, mozdulatművészeti előadásként látjuk a keményen gyakorlatozó katonákat, a félig vagy egészen meztelen, gyönyörű férfitesteket a már-már absztrakt, köves, sivatagos táj barna-sárga-vörös színei, a mélykék tenger, a napszakok szerint valószerűtlen színeket öltögető afrikai ég hátterével. Megmondhatatlan, hogy az emberi testek válnak-e tereptárggyá, a táj részévé, vagy a táj lelkesül-e át az emberi jelenléttől. A látvány

egyszerre személytelen és erotikus,

annyira erős, hogy elvesznek, feloldódnak benne a történet amúgy is töredezetten, kihagyásosan rekonstruált részletei. Galoup történetéé, ami a tökéletességre és azonosulásra törekvéstől a megszállottságig és a mindent elvesztésig vezető út története.

Valójában banális eset: az őrmester pikkel az egyik közlegényre, aki egy hősies cselekedetével kivívta rajongott kapitánya elismerését. Az összezárt férfiak kapcsolatában és Galoup ösztönzői közt tagadhatatlanul vannak homoerotikus motívumok, de Claire Denis-ben fel sem merül olyan primitív megoldás, hogy a kiképző őrmester latens homoszexualitása bosszulná meg magát. Ha létezik egyáltalán megoldás, akkor az a szerepével tökéletesen azonosult Galoup utólagos magára eszmélésében és önmaga - immár nem fizikai - újra-felépítésében keresendő.

A Beau travail hatása persze nem ennek a minimalista, noha korántsem érdektelen történetnek az elbeszélésében van. De nem is a látványban - legyenek bármily szépek és érzékenyek Agnes Godard képei. Hanem az egészben. Annak a tudásnak a felélesztésében, hogy a film összművészet, amely képből és hangból, mozgásból, ritmusból, beszédből, zenéből, színből, fényből, árnyékból és sötétből áll össze, és ezt a lassan feledésbe merülő tudást már csak nagyon kevesen tartják életben.

Bori Erzsébet

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2001/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...