Semmi sem eredeti, és ez érthető, majd még üveget törne a dévaj ifjúság a Jókainé ötvenéves színészi jubileumára selyemre nyomott ünnepi színlapért, vagy hogy kiszaggassa helyéről a lefotografált Fedák Sárit, aki az operettszínpadon János vitézt adja, elheverve félkönyéken. A másolatok viszont igényesen életszerűek, s aligha csak azért tűnik így, mert jótékonyan körbeveszi őket a félhomály.
Bérleteseknek a belépés ingyenes, vonaljeggyel - ha komolyan vesszük a félórás érvényességi időt - már költségesebb, három lyukasztás a minimum, ha végig akarjuk nézni az egészet, végig a tizenegy megállón, ráadásul kétfelől, oda-vissza, amit persze úgysem teszünk meg soha, mert a földalattiban leginkább közlekedni, nem pedig teátrumok fölfénylésén és letűntén merengeni szokás. Ám ha jön a felhőszakadás, és kényszerű beszorultságunkat megállónyi idébb- és odébbmozdulásokkal enyhítjük, eközben pedig elidőzünk mondjuk a Bajcsy-Zsilinszky úti megállóban, máris megtudhatjuk, hogy midőn egy hamburgi társulat Az ember tragédiáját Bécsbe vitte, Esterházy Mihály nemes lendülettel negyvenezer forintot ajánlott fel annak érdekében, hogy Zichy Mihálynak a drámához készült, ekkor már elhíresült vadromantikus illusztrációit formálják színpadképpé. Ezt a díszletet aztán évekig kölcsönözték és másolták a hazai színházak. Ugyanitt, a szemközti oldalon viszont azt a szomorú hírt veszszük nem kis késéssel tudomásul, hogy szegény Vidor Pált, a kor jeles színészét öngyilkosságba kergette 1906-ban a tény, hogy az akkoriban, a népszínművek divatjának alkonyán épp az operett műfaját népszerűsítő Népszínházat hiába igazgatta lelkesen, képtelennek bizonyult társulatát a csődtől megmenteni.
Egy másik Zichyt, aki Géza volt és az Operaház intendánsa, a mából nézve némileg ellentmondásos fénybe vonja, hogy a nemzet első dalszínházába eredetileg tíz évre szerződött Gustav Mahler azért távozott idő előtt rohanvást fejlődő fővárosunkból, mert mondott Zichynk ügyködésében, ahogy ma mondanánk, sőt akár a kontextusban maradva mondjuk is, hatáskör-túllépést érzékelt, mely vádra az intendáns - mint olvassuk - Mahler koncepciójának lankadatlan továbbvitelével válaszolt huszárosan.
Mindezek példák, afféle kedvgerjesztő szemezgetések csupán, s kevéssé jelzik a szaporodó tanulságok ívét, amely Tháliát ostromlandó, megállóról megállóra feljebb és feljebb magaslik. Mielőtt azonban ezen ív utánrajzolásának terhét önvállunkra vennénk, mutassunk rá a száz év előtti díszlet- és jelmeztervezők - nemcsak Rippl-Rónai vagy Gulácsy, hanem Faragó Géza vagy Bánffy Miklós is erőteljes említést érdemel itt -, nem kevésbé a plakátművészek nagyszerűségére!
Úgy sejlik, a kor színháztörténetéből az F. Dózsa Katalin rendezte kiállításon teljes keresztmetszetet kapunk, mint ahogy a színházak, társulatok sikereinek mulandóságáról, gyors bukásokról, újrakezdésekről is. Nem kevésbé pedig mindenféle személyes összefonódásokról, melyek szövögetőinek élvonalában ott találjuk Rákosi Szidit, akinek színészi nagyságáról más források szerint ellentmondásosan vallottak a kortársai. Ugyanezek a más, keresőprogramokkal könnyedén fölkereshető források bemutatják a kiállításon csak sejtetett öszszefüggéseket a nagy hatalmú és nem épp a haladó szellemiség élvonalában tevékenykedő újságíró-bátytól, Rákosi Jenőtől kiindulva egészen Beöthy László színigazgatóig, aki a színésznő kisebbik, kártyaszenvedélye által az évek során a végső mélységekig ragadott fia volt. A - mondhatni - klán a magyar színházi életnek egyszerre volt motorja és kényura, távolról sem csupán a könnyedebb műfajok keretei között használva befolyását, összeköttetéseit. Semmi okunk a nosztalgikusan nyamnyogó vélekedésre, hogy afféle kacagóan boldog békeidők lettek volna Pest és Buda színházi életében azok az esztendők.
Hiszen olyan különösségek is estek akkor - jó, ugrálunk ide-oda pár évtizedet, ahogy az ember a dolga után járva ki- meg beszáll, hol itt, hol ott, és ezt az esetlegességet a kiállítás sem igyekszik aggályos időrendi következetességgel egyengetni -, hogy például (tudjuk meg a Széchenyi fürdőnél) Buda városa 1870-ben betiltotta a német nyelvű színielőadásokat. A kemény honfiúi döntés nem konvergálhatott a nemzetiségi arányokkal, mert a Budai Színkörnek ezzel egy időre be is fellegzett, hiába próbálkozott Latabár (hm!) Endre társulata utolsó, közönségcsalogató csodafegyverként egy Bem apó életét és munkásságát feldolgozó darabbal. Húsz évvel később meg már az Éjjeli menedékhelyet mutatták be - immár sikerrel - ugyanitt. A divat meg a hullámzó szeszély, az állhatatlan közönség, amelynek a kiszámíthatatlan kedvét mindegyre csak keresni kell. 'k meg keresték ünnepelve és megbukva, klakkerektől visszatapsolva: Bárdos Artúr, Hevesi meg a többi színházcsináló, az elfeledett színpadi és operaszerzők - az Operánál megtudhatják, ki volt Mihalovich Ödön -, meg hát a színészek, Varsányi Irén és Hegedűs Gyula a Hősök terén, Medgyaszay Vilma, Vidor Ferike a Kodály köröndön, aztán a Hősök terén megint, immár kifelé menet a kölyökképű Csortos Gyula.
A kisföldalattiban. Nyitva: előreláthatólag a jövő év közepéig
