Zene

Vietnamban nincsen drogprobléma. Nincs hát, jut mindenkinek - állította búcsúbeszédében a Jó reggelt, Vietnam! pergő nyelvű hadi dj-je. A lemezlovast látszik igazolni Frank Lucas karriertörténete is: a kérdéses úriembert a jó minőségű vietnami heroin tette naggyá, és valami hasonlóban utazik Ridley Scott mozija is, amely minden kegyetlenkedésével együtt is igen előnyös színben ábrázolja a vietnami háborúból hasznot húzó harlemi kiskirályt. Persze miért is ábrázolná másmilyennek; Scott filmje egy újabb szál piros szegfű az ismeretlen hollywoodi gengszter sírján: őneki adja meg a végtisztességet az Amerikai gengszter is.

Soweto, az apartheidellenes lázadás hajdani tűzfészke felszabadult, de nem lett belőle egeket karcoló világváros. A régi harcosok ma egyenruhában védik az új rendet, vagy drogterjesztő hálózatot működtetnek. Bongani forradalmár maradt. Áramgerillaként csap le a szegénynegyedekre, és visszaköti a díjhátralék miatt kikapcsolt villanyt.

Az Ahogy tesszük állítólag megbukott annak idején: majdnem húsz évvel ezelőtt mutatták be az ezerszemélyes Vígszínházban (ment harmincvalahányszor, látta harmincvalahányezer néző; nem csoda, hogy bárkivel találkozom manapság, mindenki úgy emlékszik: ő is köztük volt). Én súlyosnak tartottam és szerettem - ahogy egy kellemetlen és kényelmetlen társadalmi-lélektani mélyfúrást szeretni lehet.

Az idén nyolcéves fesztivál, mely voltaképpen egy nyitott pályázati rendszerrel működő verseny, jelentős szakmai fórummá nőtte ki magát, legalábbis erre lehetett következtetni a megjelent tömegből, a rangos összetételű zsűriből, meg abból, hogy Novák Péter konferált a megnyitón.

A Londonban élő művész munkáival Magyarországon eddig hétévente találkozhattunk, úgy tűnik azonban, hogy megtört az egyéni kiállítások (az 1985, 1992, 1999, 2006 évszámokkal tagolt) sorozata; a periodicitást 2007-ben felülíró székesfehérvári vetítések után a Millenárison most egy retrospektív jellegű filmbemutatót láthatunk. A húsz óriási képernyőn futó válogatott anyag megtekintése 6 órát vesz igénybe, s a filmek befogadását csak nehezíti, hogy mindezt állva kellene abszolválnunk.

"Itt el nem hangozhat semmi (beleértve ezt az állítást), ami már korábban is el ne hangzott volna" - írja Mary McCarthy 1956-ban megjelent könyvében, és bizony igaza van. Kevés olyan város van még a világon, melynek kapcsán annyi tinta folyt volna el írók, költők, történetírók és tudósok keze nyomán, mint amennyit az Adriai-tenger északi csücskében emelt városról papírra vetettek az évszázadok.

Aki járt már Spanyolországban, az tudja: nem az megy ott sem egész nap, hogy olé!, nem csak Costa Bravából, flamencóból meg abból a bizonyos madridi pörgésből, a movidából áll az élet. Kopár, szikkadt tájak terülnek szét szélesen, valami megülepedett sivárság, és hasonlóan nyomasztóak tudnak lenni egész városrészek is az egyhangú, homokszínű házaikkal. Aztán ott van a történelmük is, koronájaként a rémes, kegyetlen polgárháborúval, amelyben kirobbant mindaz a társadalmi merevgörcs, beszorultság és kiszolgáltatott tehetetlenség, az egyház beteges rátelepültsége az életre, amely aztán újabb évtizedekre megint csak visszazárult az országra - demokratikus átalakulásuk és immár befejeződött modernizációjuk kész csoda, nagyszerű diadalmenet.

>"Mishima ma nem gyakorlatozik" - gondolta Masita tábornok 1970. november 25-én, amikor a többször Nobel-díjra jelölt japán író négy tanítványával behatolt az irodájába, és hagyományos szamurájfegyverekkel kényszerítették, hogy teljesítse Mishima kívánságát. A tábornokot védeni igyekvő tisztek közül többet is életveszélyesen megsebesített, majd az összehívott többezernyi helyőrség előtt, az épület mellvédjéről beszédet mondott, amelyben Japán és a honi hadsereg második világháború utáni méltatlan, megalázott helyzetére hívta föl a figyelmet, és lázadásra szólította őket.

8 kis kritika

Underworld: Oblivion With Bells Az Underworld úgyszólván megkerülhetetlen név az elektronikus tánczene világában, minimum a kilencvenes évek eleje óta - más kérdés, hogy az intézménynek kijáró tekintély és a legendának szóló érdeklődés nem jár ezzel arányos befolyással. Már persze ami az új irányzatokat és a műfaj innovációját illeti: köztünk szólva a zenéket bütykölő kollégák már egy jó ideje szart sem törődnek azzal, mit csinál mondjuk az Underworld (vagy a Chemical Brothers vagy a Prodigy).

Felaprították, eltüzelték, a hamuját széthordta a szél - többször is megesett ez a villanygitárral az elmúlt évtizedekben, de az valahogy mindig feltámadt, úgy tűnik, elpusztíthatatlan. Manapság nem áll rosszul a szénája, a legnépszerűbb műfajok, a metalcore, az emo, az indie mind gitáros zenék, de az új hangzásokkal kísérletezők is szívesen nyúlnak a laptop helyett (vagy mellett) a gitárhoz. Az izgalmas gitárzenék frontján a súlyos és egyhangú (szó szerint) gitármoraj (drone), a melodikus riffekből szőtt fátyolos zajfüggöny (a fapofa előadás miatt shoegaze), valamint a pszichedelikus rock, a folk és a free jazz ösztönösségét ötvöző neoprimitív gitárimprovizáció, illetve ezek mindenféle kombinációi jelentik a fő csapásirányokat.

Miczura Mónika neve és különleges énekhangja az autentikus cigányzenét az elsők között népszerűsítő Ando Drom zenekarban vált ismertté. A zenekarból hét év után lépett ki, és kis idő elteltével, 2003-tól szólókarrierbe kezdett. Profi zenészekkel a hagyományos cigányzenét más kontextusba helyező, sajátos hangulatú zenei világot teremtett. A második Mitsoura-lemez némi késéssel februárban várható. Mert időközben a név a zenei-előadói világképpel együtt átalakult. Vagy mégsem?

Lev Dogyin színháza betette a lábát az Örkény Színházba. Lehet, hogy Jurij Kordonszkij, a rendező nem túlságosan boldog ettől a megállapítástól, de hát nem is neki szól, hanem azoknak, akik látták a Gaudeamust, és emlékeznek még rá, vagy akik látták a Dogyin rendezte Platonovot a filmgyárban annak idején. Mert ők tudják, mit mond egy ilyen kijelentés a honi színivilágban: nézzünk rá közelről.

Nagy szegénységben, de annál nagyobb szeretetben cseperedett - az ilyen és ehhez hasonló adalékok, még ha becsületszóra így is történt, egy megátalkodott Dickens-rajongót is képesek elriasztani az olvasástól, akkor is, ha történetesen egyik kedvenc színészünk életrajzában találkozunk velük. Al Pacinónak is volt gyermekkora, na ja, ez már csak így van, a legnagyobb sztárokkal is megesik az ilyesmi, és nem Pacino hibája, hanem szerkesztési koncepció, hogy sokat beszéltetik a bronxi háromszobásról, a számtalan nagybácsi és nagynéni közt töltött gyermekkorról.