"A nagy graffitis reggel felkel, zuhanyozik, felveszi bő gatyáját, fekete spray-vel fújja be a hónalját, szőrös testét, vicces pólót húz, és nekivág a városnak." Ha a festékfújó spray nem rendeltetésszerű használatától eltekintünk, szinte magunk előtt látjuk azt a közhelyes képet, amely alapján a street art dolgos munkásait elképzeljük. A négy művész kiállítása ellenben arra mutat rá, hogy a köztérben elhelyezett üzeneteknek lehet más módjuk is, mint a festékszóróval elkövetett egyszerű rombolás, a puszta helymegjelölés tagekkel vagy egy túlfűtött érzelmi állapot felmutatása (Szeretlek Béla). Alternatív elgondolásaik pedig nem arra a gyakorlatra vonatkoznak, amikor egy ifjú és tehetséges utcai alkotót beemelnek a művészi intézményrendszerbe (lásd: Keith Haring), vagy fordítva, amikor képzett alkotók művészi nyelvként használják a graffitit, hanem azokra a fel nem ismert lehetőségekre, amelyekkel elgondolkodtató, ironikus és abszurd, művészi vagy sokkoló gesztusokkal befolyásolható a társadalom mindennapos utcai tapasztalata.
A kiállító művészek a Szájjal és Aggyal Festők Világszövetségéhez (SZ.A.F.) kapcsolódnak (lásd: Nyári kalandtúra, Magyar Narancs, 2008. augusztus 7.), ezért a galériában nagyrészt "ötletcetlik", posztkoncept sziporkák láthatók, melyek leginkább az általános, sematikus gondolkodásmód megváltoztatását célozzák. Itt van például a köztér fogalma, melyet a street art művelői gyakran leszűkítenek a befújható utcai felületekre: házfalakra, reklámtáblákra, hidakra, aluljárókra. Elképzelhető (és meg is valósítható) az egyfokú mozgólépcső, a levegővel felfújha-tó, izgő-mozgó útszéli kereszt, az aszfaltra fes-tett, kipurcant tetemekből kirajzolódó "állatút-kereszteződés" vagy a lespray-zett, majd keresztekké kiegészített felezővonal. A közlekedés veszélyére hívhatja fel a figyelmet a halálkanyarokba elhelyezett sok-sok, egymást követő emlékkereszt, vagy ezek pandantja, a piros és fehér macskaszemekből összeálló, közvetlenül egy meghackelt Göd tábla után (GOD) felállított hatalmas útszéli kereszt, amely a reflektorfényben feltűnve közvetlen halálélménybe sodorhatja a mit sem sejtő utast. S ha már fújás; miért ne lehetne bársonyfújó vagy illatosítósprayt használni (ez utóbbi csak addig látszik, míg nedves, utána csak a szag marad), vagy háromdimenziós, csak speciális szemüveggel érzékelhető graffitit készíteni, esetleg nem festékkel, hanem különleges géppel felvetíteni a megszokott feliratok (punk's not dead) roncsolt formáját? Művészetnek vagy abszurd ötletnek tekintjük az esőfestészetet (az ereszcsatornába rejtett, majd az esővíz által kimosott porfestékből kialakuló utcai festményt), a pocsolyát, amiben forr a víz, vagy a bonyolult hajtogatási útmutató alapján elkészített origamiszemetet? Mért ne lenne művészet (street art) egy teljesen hétköznapi tárgy vagy esemény egyetlen, megszokott elemének megváltoztatása, például, ha egymástól 50 méterre álló ikrek ellenkező tartalmú röpcédulákat nyomnak a markunkba, vagy ha szórólap helyett egy könyv kitépett lapjait osztogatják az utcán? A kiállításon bemutatott meghökkentő művészi ajánlatok szinte az élet egészét felölelik, a nemzeti érzéstől kezdve (rúdra szerelt, párnahuzatból készült és kitömött magyar zászló) a sporton át ("golfpályán egy faszi beleszarik a lyukba") egészen a halálig (az egész életutat dokumentáló érintőképernyős síremlék).
A Liget Galériában látható tárgyak, fotók, ötletmorzsák azonban olyan kiállítássá állnak össze, ahol a művek párbeszédbe is kezdenek egymással. Az érintőképernyős síremlék például annak a 2005-ös akciónak a fotódokumentációjával, amikor a farkasréti temető néhány sírjára paradicsompalántákat ültettek, a pusztaságba kihurcolt, majd egymással összekapcsolt bevásárlókocsik kissé flashmobos ötlete pedig azzal a valóságos, húzható bevásárlószatyorral, amelyet a felületes szemlélő hajlamos a teremőr néni tulajdonának tekinteni, pedig egy "hangfelfestő készüléket" lehet elrejteni benne, amely képes az útközben hallható hangokat, zörejeket, beszédmorzsákat grafikus jelekké átalakítani.
S innentől kezdve nehéz megállni, hogy a galériában üldögélő idős hölgyhöz bekopogó és viccesen szerelmet valló kapatos járókelő akcióját ne tekintsük művészetnek, hogy belássuk, a falba bevert két szög közti tér nem egy kép hűlt helye, hanem maga a műalkotás. Hogy - bármennyire is sértheti mások érzékenységét - nagyon tetszik az a töltőtoll-imitáció, amely a vetkőzős nőkhöz hasonló módon viszonyul a New York-i ikertornyok esetéhez, vagy a szlovák és a magyar országjelekből kiolvasható szójáték, nem beszélve arról a fiktív közlekedési tábláról, amelyen az Üdvözöljük Magyarországon felirat áthúzva olvasható.
S ha már a szürke és unalmas élet egyre abszurdabbá válik, miért ne követelhetnénk és várnánk el a magukat a "street art gyökeréből táplálkozó, lifegő kis tetűknek" definiáló művészektől, hogy segítségükkel elképzelhessük a lehetetlent. Hiszen ha Magyarország határvonalát egy fűnyíróval már körbenyírtuk, semmi sem állíthat meg minket; mit nekünk "egy pókhálót átinstallálni egy városból egy galériába".
Liget Galéria, Budapest XIV., Ajtósi Dürer sor 5., nyitva: október 9-ig, szerda-hétfő, 14-18 óráig
